Grób László
Grób László

kiadóvezető

"Porlik, mint a szikla"

A történelem egyetlen igazi tényezője a demográfia. Hogyan alakult a magyar közösség sorsa az elmúlt évszázadokban ennek mentén? Moldva, Erdély - lassan nincs hova hátrálni.

Történelmi közhely, hogy a „szinte színmagyar” Kárpát-medencét a folyamatos háborúk alakították át etnikailag heterogén területté: kezdve a tatárjárással, folytatva a török 150 évével, s a végén még némi Habsburg-rásegítéssel: Basta hadainak dúlásától a délvidéki szerb és német betelepítésekig. Ez csapódott le úgy a nemzeti mitológiában, hogy addig védtük testünkkel a háládatlan nyugatot a keleti veszedelmektől, míg aztán ráment az országunk.

Csángó tánc (Erdélyi Turizmus)

Idézzük fel egy pillanatra a dicső kezdeteket, segítségül hívva Rugonfalvi Kiss István írását a székelyek történetéről. Ő könyve elején határozottan állítja, hogy a koraközépkorban a Kárpátok keleti (!) lejtőin is magyar települések voltak: „... a XIV. század végéig a Kárpátok és Szereth, sőt Pruth közötti terület Magyarország kiegészítő részét képezte annyira, hogy annak neve sem volt; a XIV. századtól ennek egy kis része (!) mint a magyar államhoz tartozó provincia, Moldva nevet kapott.”


„Mindazon helyek, melyek stratégiai szempontból szóba jöhetnek, magyar eredetűek, ami feltétlen magyar uralomra vall. Ennek megfelelően magyar volt a közigazgatási rendszer is, aminek emlékét ma is őrzik a megfelelő romániai vármegyék, csakhogy Bakó megyéből Bakau, Bányából Baja, Buzából (Bodza) Buzau, Botosból Botosani, Hosszúmezőből Campolung, Jászvásárból Jasi, Németiből Neamc, Székelyből Sacueni, Őrhelyből Orheiu megye lett. Olt és Román változatlan maradt. (...) Sok adatunk van arra, hogy a székelyek tömegesen költöztek ki Moldvába, sőt községeket is alapítottak a vajdaság megalakulása után is. A székelyeknek meg volt u.i. az a szabadsága, hogy bárhová szabadon mehettek, sokan állottak tehát a moldvai vajdaság zsoldjába. Ezekből és a még meglevő moldvai székelyekből a vajdák még a XVII. században is tekintélyes számú székely sereget tudtak kiállítani. A moldvai vajda pld. 1612-ben »500 székely jó katonát« küldött Báthory Gábor segítségére (...), de ugyanazon időben Radul havasalföldi vajdának is voltak székely katonái; akik ezek közül Báthory fogságába estek, mind felakaszttatta (...). A székelyek sűrű kivándorlására okot adott az, hogy náluk igen gyakori volt a számkivetés büntetése. Sokan menekültek Moldvába a huszita mozgalom idején, Báthory István és Szapolyay János vajdák kegyetlenségei miatt, majd a XVI. században a vallásüldözések és forrongó pártharcok, a XVIII. században a mádéfalvi veszedelem utáni üldözés, valamint századokon keresztül az állandóan nyomasztó túlnépesedés következtében sodródtak át. Moldvában általában szíves fogadtatásra találtak, amire jellemző, hogy, amikor a XVIII. században, a Buccow vérengzése elől elmenekült székelyeket vissza akarták telepíteni, könnyezve könyörögtek, hogy hagyják őket ott és csak arra vállalkoztak, hogy Bukovinába áttelepülnek.”

Nagy Lajos királyunk állam a Kárpát-térségben (Faragó Imre térképe)

Igen: a magyar fogyott, az idegen elem – Erdélyben a románság – folyamatosan nőtt. És aztán 1784-ben, amikor a magyar nemesség energiáját lekötötte a II. József reformteveivel szembeni ellenállás, jött Hóra-lázadás. Ekkor Erdély magyar népe kapott egy kis ízelítőt a békés egymás mellett élés világnézetéből. De az igazi megpróbáltatás – s egyben az igazság pillanata – 1848-ban érkezett el: Erdélyben az ösztönök és a hamis meggyőződés vezette a román felkelőket. Elég csak a sok kézenfekvő példa közül Nagyenyedet említeni, ami aztán már soha többé nem lett újból magyar kulturális központ.

A Kárpátokon túli megyék az előző térképről

Amíg a világ világ, a magyar és a román történészek vitatkozni fognak Erdély kapcsán a „ki volt itt előbb”, és a „ki hogyan került ide” meg hasonló kérdéseken. Megegyezés vélhetőleg soha nem lesz. Ám az eredmény mindenesetre közismert: a románok az évszázadok során számbeli túlsúlyba kerültek. Egyrészt fogyott a magyar elem, másrészt folyamatos bevándorlással nőtt a román. Valamint asszimilációval: igen, bármily hihetetlen, sokszor nem az úgymond "sovén, nemzetiségeket elnyomorító" magyar állam asszimilált, hanem a társadalmi ranglétra alján lévő román paraszti néprétegek, pontosabban szólva különösen is a két román egyház (görögkeleti és görögkatolikus).

A moldvai román címer az összetört magyar (Anjou) címer fölött (Barlanglelet a karácsonkői / Piatra Neamt-i várból, Wikipedia)

Hallgassuk meg, mit ír erről Nyirő József a Néma küzdelemben: „az anyakönyvileg nyomon követhető asszimilációs eseteket átvizsgálva, összevetve a különböző vallásfelekezetek elpusztult egyház-községeinek történetével, még ha nem is helyezkedünk a névelemzés alapjaira: könnyen megállapítható, hogy Észak-Erdély összrománságának legkevesebb harmincöt-negyven százaléka elrománosodott magyar. Számokban kifejezve ez az 1910. évi népszámlálás adatait véve alapul, 350.000 elrománosodott magyart jelent. A számuk a valóságban azonban sokkal több. Tessék ezt az arányt egész Erdélyre vonatkoztatni, hozzászámítani a Bukarestben és a Regátban élő közel százezer magyart és százhuszonötezernél is több moldvai magyart.” Vagy „mikroszinten”: „Egyetlen szó el nem hangzik – mondjuk – a magyarok és románok közt létrejött vegyesházasságok százai, ezrei ellen. Pedig ezen a nyitott seben keresztül évszázadok óta nagy vérveszteségeink vannak. Gyakorlatilag igazolódott az a számtalanszor megfigyelt tünet, hogy egyetlen román nő jelenléte a magyar családban elég ahhoz, hogy eltűnjék a magyar jelleg. A gyermekek anyanyelvként a románt tanulják meg, és a magyar származás ellenére is románná válnak.” Írta ezt Nyirő a dualizmus koráról.

S hogy ezek az adatok mennyire valósak, erre most csupán egyetlen, kissé különös bizonyíték: Bukarestben komoly magyar kolónia volt a XIX–XX. században, s nem csak közép- és felsőosztálybeliek, hanem szakiparosok és rengeteg cselédnek elszegődött fiatal. Olyannyira, hogy a román fővárosban például a két háború közt megérte egy könyvkiadónak magyar ponyva-kiadással foglalkoznia, ami azt jelzi, hogy a ponyvát olvasó közönség képes volt eltartani egy ilyen vállalkozást.

De végignézhetjük országunk többi részét is: a Felvidéket, ahol a benesi kitelepítések egyszerre hirtelen csapolták le a magyar népességszámot, vagy a Délvidéket, ahol már az 1848-as szabadságharc elleni szerb fellépések előrevetítették a trianoni bánásmódot, sőt a ’44-es partizánmészárlásokat is. Ehhez képest a – Trianon előtt soha nem létezett – Burgenland csendes jóléti asszimilációja szinte csak cukrozott hab a keserű tortán – miközben a második világháborút követően a „kommunista internacionalizmust” a béketáborban egyedül komolyan vevő Magyarország szomszédai változatlanul folytatták nemzethomogenizáló tevékenységüket.

Mindezeknek a nem kevéssé kesze-kusza gondolatoknak a felvetését igazából egyetlen dolog indokolja: szolgáljanak ezek a történelmi mozaikdarabkák is támpontul, ha napjaink népvándorlásáról elmélkedünk, melyek lassan elnyelik kontinensünk nyugati felét, ám senki ne ringassa magát abban az illúzióban, hogy ott majd megreked az áradat.