Grób László
Grób László

kiadóvezető

Reconquête /Reconquista 2022?

Vajon lesz-e újra Colombey de deux églises (Kéttemplomos Colombey), vagy halad tovább Franciaország a Colombey de deux mosquées (Kétmecsetes Colombey) felé - De Gaulle után szabadon? Talán éppen egy berber zsidó fogja vezetni az új Reconquistát?

Franciaország 2022: nemzetgyűlési választások közelegnek. Nem egyszerű az átlag gall dolga: van egy regnáló Macron, akiről a világ – s talán még ő maga sem – tudta eldönteni, mit is akar pontosan (már persze a hatalmon kívül). Van egy Marie Le Pen, aki megpróbál kibújni apja árnyékából (görög sorstragédiákat idéző szimbolikus, politikai parricidium után), de őt persze meg sikeresen zárja karanténba modern korunk bolondériája, a polkorrektségnek nevezett ragályos elhülyülés. Meg van valami konzervatív jelölt, is, de őt talán még a Google sem találná meg az első öt oldalon. És most itt van Eric Zemmour és újdonsült pártja, a Reconquête.

Eric Zémour választási kampányának szimbóluma


Néhány újságíró pár nap után félénken felvetette, hogy talán visszautalhat – halványan, szőr mentén, félig-meddig talán véletlenül is – a középkori Európa egyik nagysikerű vállalkozására, a Reconquistára. De hát mégis mi mást jelentene??? Igen, pontosan ezt jelenti: megkísérel sokszáz év múlva belelépni ugyanabba a folyóba.

Akkor nézzük, mi is ez a Reconquista? Szó szerint visszahódítás – mégpedig Ibéria visszahódítása a muszlimoktól. Mikor Mohamed próféta lehunyta szemét 632-ben – keresztény időszámítás szerint –, akkor már egy ütőképes és erős hadat/ideológiát hagyott hátra. Nem igazán nevezhető államnak a szó európai értelmében, még csak birodalomnak sem – azóta sem sikerült egyetlen politikai entitásba tömörülnie az iszlám híveinek, még akár a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában sem. (Ezt persze már a Próféta halálát követő belső hatalmi harcok is megakadályozták hosszú évszázadokra, ha ugyan nem véglegesen – de hát mi végleges a szerelemben és a történelemben?) Viszont ott állt fanatikus fegyveresek tömege, akik elindultak terjeszteni a hitet és hódítani a világot. A 700-as évek elején – alig három emberöltő múltán – az ott éppen móroknak nevezett moszlimok meghódították az Ibéria félsziget nagy részét, s vélhetőleg a Pireneusok nélkül Franciaország is ugrott volna vagy 1200 évet előre a történelemben. De hát ott voltak a hegyek, s a mórokat megállították. Ez volt az első lépés, amit még hosszú menetelés követett egészen 1492-ig, amikor Granada visszahódításával ismét egész Ibéria keresztény lett. Majdnem nyolc évszázad. (Gondoljunk bele, 780 éve hazánkban még Árpádok uralkodtak!)

És akkor most engedjük kissé szabadjára – ha nem is fantáziánkat, de – mostanában oly sokszor földhözragadt történelmi látómezőnket. Hogy is van ez a muszlim-keresztény dolog/érintkezés/kapcsolódás? Ha nagyon sarkosan akarnánk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy másfél évezrede a muszlimok folyamatosan szorítják vissza a kereszténységet. Vajh Krisztus urunk mit látna, ha visszatérne szülőföldjére: mi lett az elvetett magból? És Ágoston egyházatyánk mennyire ismerne rá szülőföldjére? Ahol évszázadokon keresztül virágzó keresztény élet volt sok-sokezer négyzetmérföldes területeken, ott ma egy-egy kicsi keresztény kolónia tengeti (vég)napjait. Egyiptom, Szíria, Irak, kicsivel nagyobb arányban Libanon. Hősies életek, de nagyjából ugyanannyi távlati eséllyel, mint a délvidéki vagy a felvidéki magyarok (pedig nekik még hátországuk is van...  legalábbis időnként.)

S nézzük meg a néhai frontvonalakat: a Szentföld elfoglalása traumát okozott a keresztény világnak, jöttek is a keresztes-hadjáratok. Sikertelenül. Aztán ugyebár a szultán seregei eljutottak Bécsig – majd visszaszorultak. A Reconquista mellett ez volt az egyetlen nagyobbszabású keresztény győzelem: visszaszereztük Görögországot és a Balkánt. Csak azt ne feledjük, hogy az egy önmagába omló, válságokkal küszködő Ottomán birodalom volt, amely ahová csak nézett, mindenhol háborút és elszakadási törekvéseket látott maga körül, oldalában a hódításra éhes Orosz Birodalom, s ráadásul nyugat-európai erős katonai hatalmak is rendszeresen áskálódtak ellene. Ebben a helyzetben kisebb gondja is nagyobb volt, mint Hellászt és a Balkánt ereje megfeszítésével védeni. Lord Byron elvesztésével ugyan az európai líra szegényebb lett némiképp, de a „kontinens bölcsője” visszatért a kereszt zászlaja alá. Az már más kérdés, hogy a kis-ázsiai görög területekről az utolsó szál görög is eltűnt, s a szigetvilágon is osztozni kellett (a kohabitáció esélyeit Cipruson lemérhetni). És utána jött a Balkán, a sok pici kaotikus államával, ahol a Monarchia elfelejtett rendet teremteni (a Habsburgok sokadik hatalmas bűne!) Bosznia okkupációja volt az állatorvosi ló, ami kibontakozott Metternich késői utódainak száguldó paripát maga alá képzelő külpolitikájából.

Szóval ennyi: három félsziget: Ibéria, Peloponnészosz és Balkán. Ennyit tud Európa felmutatni Reconquista ügyben az elmúlt másfélezer évben. Mondjuk a supermarkethálózatok olivaolajellátásának jót tett, de ezen felül? És utána a keresztény Európa, mintha csak szomorúan konstatálná, hogy ennyiért nem éri meg, feladja a versenyt: Szulejmán szultán vajon elindított volna egyetlen janicsár-osztagot is, ha valaki elárulja neki, hogy Bécs egyötöde ötszáz év múlva egyetlen kardvágás és puskalövés nélkül muzulmán lesz. Vélhetőleg hátradőlt volna, elégedetten szív egyet a nargiléjából, s a nagyvezírrel kiszámoltatja, hogy hány évtized kell még a bécsi muszlim többséghez csupán a a születési trendek alapján. És Európa persze már rég nem keresztény, ez szinte közhely.

S akkor az állam és egyház mániákus szétválogatására oly büszke, laikus Galliában megjelenik egy berber származású francia zsidó, és meghirdeti a Reconquistát... bocs: a Reconquête-et. (A magyar sajtóorgánumok többsége számára az ê-betű terra incognita, pedig milyen idegesek, amikor indoeurópai nyelveken a magyar ékezeteket negligálják...) Erre dünnyögné Asterix barátunk a maga kis gall falujában az orra alatt, hogy „Bolond egy világ lett ott kint, mióta a caesar légiói hazatakarodtak...”