"Ruszka Krajna" - autonómia karácsonykor?

Nagykarácsonykor lép életbe a X. néptörvény, amely a Magyarországon élő ruszin nép nemzeti autonómiáját biztosítja a beligazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, közművelődés, a vallás gyakorlata és a nyelv használatának területén.

A Károlyi-rezsim úgynevezett „Népkormánya” a magyarországi jelentősebb nemzetiségek részére egyaránt ilyen területi autonómiát is tartalmazó önrendelkezés biztosítását készíti elő. Sorrendben a német és a szlovák készül elő még a Népköztársaság idejében a ruszint követően. Utóbbi már teljesen elvi és elméleti, mivel kibocsátása idejére a szlovák lakta területeket megszállták a cseh fegyveres erők. „A ruszinok autonóm jogterületére nézve című törvény 2. szakasza kimondja, hogy Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszin lakta részeiből Ruszka Krajna néven autonóm jogú terület (kormányzósági terület) alakul. Zemplén-, Sáros-, Abauj-Torna- és Szepes vármegyék ruszin-lakta területeinek közjogi rendezése pedig az általános békekötésig függőben marad. Ruszka Krajna határait a nemzetközi békeértekezlet végleges döntéséig ideiglenesen a Magyar Népköztársaság és Ruszka Krajna kiküldötteiből álló vegyes bizottság állapítja meg.” – írja a Népszava. (Törvény a ruthének nemzeti autonómiájáról, Népszava, 1918. december 25.)

A Pesti Hírlap nyugtalanabb: „A ruthénlakta megyékben nagy cseh és ukrán propaganda folyik. Különösen a csehek milliókat szórnak ki az orosz nyelvű lakosság között azzal a szándékkal, hogy a Csehországhoz való csatlakozásra csináljanak közöttük hangulatot. Az új néptörvénytől a népkormány azt a hatást várja, hogy általános megnyugvást keltsen a ruthének között és őket a magyar államisághoz való hűségükben megerősítse. Hiszen sem Csehország, sem Ukrajna nem honorálhatná jobban nemzeti sajátságaikat és önrendelkezési jogaikat, mint ahogy mi tesszük.” (Néptörvény a ruszin nemzet autonómiájáról, Pesti Hírlap, 1918. december 25.)

Sokan megkésettnek nevezik a törvényt, de erősen kérdéses, ha akár negyven évvel korábban megszületik, az változtatott-e volna bármin is? Egy vereséget szenvedett ország elvehető régiójáról van szó, aminek szláv voltára akkor is lehetett volna hivatkozni, ha Magyarország példásan bánik a helyi többséggel. A „gens fidelissima” körében megjelent ugyan az „ukrainizmus” (ahogyan Kozma Miklós frontnaplójában nevezte), de ugyanilyen erős volt a „magyarorosz” identitás is. Vagyis az, hogy ők egy sajátos, rusz (ruthén) nyelvet beszélő csoportja a magyar király alattvalóinak.

A Ruszka Krajna kísérlet (a beregszászi II.Rákóczi Ferenc Főiskola oldaláról)

Hermann Ignác, a tiszaeszlári vérvád nagy bűnperében az egyik védőügyvéd így vázolta a Felső-Tisza vidékének nemzetiségi viszonyait: „Különben is, nem tudok képzelni, olyan rusznák tutajost, akinek ha foglaló van a kezében, ahelyett, hogy azt elinná, egy ismeretlen zsidónak adja át, minden írás nélkül, és hozzá teszem azt is, hogy nem gondolhatok magamnak egy olyan zsidósáfárt sem, aki a felvett foglalót odaadja társának, abból magának egy garast sem tartson vissza, sőt, még rábeszélje a tutajost, hogy egy idegen zsidónak adja át a pénzt, midőn pedig, miként nálunk szokás, mindezt a pénzt, vagy a legnagyobb részét attól a tutajostól a szolgáltatott pálinka árában visszaszerezhette volna.” A Kövér Görgy által „életszerű etnikai sztereotípiáknak” nevezett viszonyok változása után a XIX. század végére olyan mértékű kivándorlás indult meg, hogy egész járások jóformán elnéptelenedtek. Ezt követően Egan Ede kormánybiztos által szervezett „hegyvidéki akció” jelentős eredményeket ért el a nagybirtok, a korrupt hivatalnokok, egyes harácsoló görögkatolikus papok és (a főként zsidó) uzsorások által nyomorgatott, rendkívüli nyomorban élő ruszin népesség körében. Egant azonban feltehetően uzsorások által felbérelt orgyilkosok megölték (bár a halál valódi oka máig tisztázatlan), s így a ruszinok elesettsége nem változott jelentősen. Ekkortájt nyertek az orosz cári politika egyes képviselői alkalmat, hogy vallási köntösbe öltöztetve megkezdjék a pánszláv behatolást a mai Kárpátalja területére. Az Amerikába kivándorolt ruszin emigráció pedig a nemzeti öntudatosodás útját egyengette. 1918 végén először a Hucul Néptanács alakult meg Máramaros vármegyében, Kőrösmező központtal, s mondta ki a régió Ukrajnához való csatlakozását. December 22-én azonban magyar katonaság bevonul Kőrösmezőre, s a hucul politikusok a hegyekbe menekülnek. Január első hetének végén azután felkelést robbantanak ki a gyenge és bizonytalan magyar uralom ellen. Végül a dél felől bevonul román királyi erők vetnek véget a próbálkozásnak. Pedig a hucul politikusok is ott voltak Budapesten az autonómiáról szóló egyeztetéseken! Január 21-én Huszton tartottak kongresszust az ukranofil ruszin politikusok, s hoztak határozatot az úgynevezett Nyugat-Ukrán Népköztársasággal való „újraegyesülésről”. Kijevben másnap erre rímelő határozatot hozott az Ukrán Nemzeti Tanács a teljes ukrán egységről, beleértve „Uhorszka Rusz”-t, vagyis Kárpátalját. A Nyugat-Ukrán Népköztársaságot azonban Galícia háborúba belefáradt lakosság már nem tudta, nem akarta a lengyel restaurációs törekvésekkel szemben olyan mértékben támogatni, hogy az államiságot fenn tudják tartani. A Dnyeper-menti Ukrajna pedig bolsevik vörös, az antibolsevik fehér-, és az anarchista fekete hadseregek szorításában, a lengyelek asszisztálásával megszűnt létezni. Eközben az amerikai ruszin emigráció megállapodott a csehszlovákizmust képviselő politikusokkal, s így a benyomuló csehszlovák és részben román erők miatt április végére az a Ruszka Krajna ügyeit irányító budapesti Ruszin Népbiztosság elveszítette a kontrollt a térség fölött. Ezzel véget ért a magyarországi szovjethatalom is a térségben.

Visszatérve tehát a „mi lett volna, ha” kérdésére – vagyis, ha korábban kap autonómiát Kárpátalja, akkor hogyan alakultak volna a fejlemények 1918 őszén – 1919 elején. Ha az autonómia egyúttal a magyar állameszme megerősítésével és egy nagyon erős szociálpolitikával párosult volna (vagyis „megérte volna” magyar állampolgárnak lenni), akkor kétségtelenül fordulatosabbak lett volna a térség politikai fejleményei. Ugyanakkor az adott pillanatban, tehát a magyar állam alapjainak megrendülésekor, 1918 őszén, a teljes szétesés idején, vajon nem merült volna-e fel az elképzelt, autonóm Kárpátalja irányítóiban a gondolat, hogy otthagyják a süllyedő hajót? S vajon mit változtatott volna egy autonómia azon a tényen, hogy a győztesek támogatását bíró csehszlovákok és románok be akartak vonulni a régióba?

A Károlyi-féle baloldali I. Népköztársaság idejében a ruszin után a német, majd a szlovák autonómia kialakításának elvi törvényi feltételeit megteremtették. Később, nemcsak a Népköztársaság idejében, hanem majd a tanácskormányban is (népbiztosi) tárcát kapnak a nemzetiségek. Amikor Kárpátalja 1939 márciusában visszatért, Teleki Pál kormánya is előkészítette az autonómiát.

Úgy tűnik tehát, hogy Kárpátalja olyan terület volt, amelyre a XX. század eleji magyar (magyarországi) kormányzatok színezetüktől, pártállásuktól függetlenül úgy tekintettek, amely stratégiai fontosságú, s éppen ezért az autonómia létrehozása is stratégiai érdek. Az autonómia a magyar állameszme felől azonban csak egy erős budapesti központtal együtt értelmezhető – annak hiányában nem ér semmit.

(Források: Demkó Attila - Gyulai György: Napról napra Trianon; Fedinec Csilla: Kárpátaljai autonómia, határváltozások 1918-1944; Szakál Imre: A Ruszka Krajna kísérlet)