Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A nyugat-magyarországi felkelés

Burgenland? Őrvidék? Volt egyszer egy nyugat-magyarországi felkelés. A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy kiemelt, általában nem-közismert bejegyzést közlünk a kronológiából. Ezúttal a Rongyos Gárda harcairól emlékezünk meg.

A magyarok számára nem négy évig tartott a világháború. A nagy háborút ugyanis Közép-Európában, a Baltikumban és a kelet-európai síkságon illetve a Balkánon és Anatóliában kis háborúk követték. Magyarországon a több szakaszra osztható fegyveres összecsapások végül oda vezettek, hogy 1919 augusztusára szinte az egész országot idegen hadak szállták meg. A magyar állam fennmaradása is veszélyeztetve lenni látszott. Ezután következett Trianon. De még ebből a helyzetből is fel tudtunk állni. Az utolsó külfölddel folytatott fegyveres konfliktus a Nyugat-Magyarország megtartásáért folytatott küzdelmünk volt, s az egyetlen tartós és jelentős revíziós eredményt hozó akciósorozat.

A Rongyos Gárda emberei (MTI)


1921 augusztus végén-szeptember elején kezdődött meg a nyugat-magyarországi felkelés. A szerbek által megszállt Pécsért folytatott diplomáciai játszmában a magyar félnek meg kell ígérnie Nyugat-Magyarország átadását, de az ellenállást ki nem mondva támogatja Budapest. Az ellenállás gerincét a Rongyos Gárda adja, a két parancsnok Prónay Pál és Héjjas Iván, de abban a helyi lakosság is részt vesz több helyen. Fontos Ostenburg-Moravek Gyula csendőrparancsok szerepe, ő tagadja meg Sopron kiürítését. Prónay, Héjjas és Ostenburg tiszti különítményei 1919–1920-ban számos atrocitást követtek el. Lehet-e valaki egyszerre a fehérterrort vezető különítményes és Sopron megmentőjeként hős ellenálló? Lehet. Prónay az a tipikus „kommandós”, profi harcos, aki szabadjára eresztve a legrosszabb oldalát mutatja be. De az első világháborúban még nemcsak keménykezű parancsnok, hanem a harcot természetes elemének érző, született katonatiszt. Emellett mesterlövészként is beírta magát a hadikrónikába. 1919-1920-as tevékenysége viszont a pusztító frusztráció és bosszúvágy kontraproduktív példája. Utána következik azonban Nyugat-Magyarország, az Őrvidék, ahol „kurz und gutt” (néha szemellenzős, néha csak katonás) hozzáállása annyi borsot tört az osztrákok orra alá. A Lajtabánság kikiáltása már a 19-re lapot húzása esete, s ezután csak az eljelentéktelenedés és a botrány-hőssé válás jött. Végül, Prónay szereplése 1944-ben nemcsak sötét oldalát mutatta be, hanem tragikomédiába fullasztotta ennek a megkeseredett, rabiátus figurának az élete végét.

Prónay Pál (Wikimedia)

De most még csak a nyugat-magyarországi felkelés idején járunk. A Pesti Hírlap így számolt be az eseményekről: „Az első összecsapás közvetlenül a határ mentén, Pinkafőnél történt. Ennek a vidéknek lakossága túlnyomólag horvát. Ez a derék nép, mely a legnagyobb lelkesedéssel vallja hazájának Magyarországot, annyira elkeseredett az osztrák csendőrök láttára, különösen, amikor megszimatolta a vörösöket is, hogy fegyverhez nyúlt és nem akarta beengedni falujába a betolakodókat. Erre megtörtént az első véres összecsapás. A falusiak tüzelni kezdtek és az osztrák csendőrség viszonozta a tüzet. A fegyverropogás zaját elvitte a nyugati szél a közeli falvakba, amire azoknak lakói is felfegyverkezve siettek a pinkafőiek segítségére. Késő estig állandóan ropogtak a puskák a gömbölyű hajlású, pázsitos dombsorok közt. Ágfalvánál, Sopronmegyében szintén összecsapás volt (…) Mindkét részen veszteségek voltak. Királyhidánál is ellenállás volt. A lövöldözés a késő éjszakáig tartott. Tizenöt-húsz helyről is érkezett ellenállás híre.” (Sopron örömnapjai, Pesti Hírlap, 1921. augusztus 30.) A legnagyobb összecsapás az ágfalvai, az osztrákok visszavonulnak, de nem adják fel a harcot. A döntő a második ágfalvai összecsapás 1921. szeptember 8-án, amikor a Rongyos Gárda visszaveri a négyszeres túlerőben lévő osztrák csendőröket. A győztes összecsapás egyik vezetője az a Maderspach Viktor, aki 1916-ban gerillacsapatot szervezett az erdélyi román betörés idején. Kittenberger Kálmán, a nagy Afrika-kutató és vadászmester így emlékezett meg az egyik Maderspach-könyv előszavában az íróról: „Hallottam bravúros menekülését bérces szép hazájából, Erdélyből, mikor üldözői kezéből kiverekedte magát és úttalan utakon - nyomában a bosszútól lihegő martalóchad - hagyta oda szülőföldjét, birtokát. Elpusztíthatatlan életerejének új teret talál Nyugatmagyarországon. Ő az egyik éltető lelke a felkelő különítményeknek.” És valóban, Maderspach 1921-es burgenlandi küzdelme előtt, ugyanebben az évben, kalandosan, a jeges Retyezáton átkelve, majd a Délvidékre szökve menekül el Erdélyből, ahol részt vett egy magyar tiszti összeesküvésben. (Maderspach Észak-Erdély 1940-es visszafoglalásakor hal meg balesetben.)

Maderspach szobra Budakeszin (Ma7.sk)

A nyugat-magyarországi harcok azt mutatják, hogy a legszorultabb helyzetben levő ország is találhat legalább egy apró visszavágásra lehetőséget, ha vannak erős kezű vezetői, ravasz diplomatái a nagyhatalmi támogatás megszerzéséhez, és elszánt emberei a végrehajtáshoz.