Tanácstalanság

„Az Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky János)

Mik azok a Zsidó Tanácsok? A nácik egy-egy ország, térség megszállása után olyan testületeket hoztak létre zsidókból, akik megkönnyítették az adott zsidó közösség „különleges kezelését” – egészen a végső megoldásig. Ezek a testületek össz-zsidó alapon kellett, hogy létrejöjjenek, az addigi zsidó szervezetek helyén, így meglehetősen diffúz – Magyarországon nagyrészt teljesen asszimilált! - zsidóságot mintegy külső kényszer hatására összefogva. Ahogyan Földes István, a fővárosi Zsidó Tanács tagja fogalmazott: „a Pesti Hitközség működését 1944. március 20-án kívülálló erőhatalom lehetetlenné tette” – vagyis a német megszállók, miután 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra, egyből neki is láttak zsidókra vonatkozó menetrendjük életbe léptetéséhez.

A Zsidó Tanácsokkal foglalkozni nem hálás feladat. Könyvet írni róluk történészi igénnyel az emlékezetkultúra szempontjából: egyenesen hálátlan feladatnak látszik. Ahogyan Veszprémy László Bernát legújabb könyvéből kiderül, éppenséggel szinte érintetlen területet dolgozott fel.

Veszprémy könyvének bevezetőjében megjegyzi: „a legnagyobb magyar zsidó közösségimédia-fórumokon Kasztner, Berend és Stern továbbra is „undorító árulók”, akik „eladták szüleinket” és „kiszolgálták a nácikat”. Kasztner Rezső nácikkal folytatott alkudozásai során sikerült egy vonatra való embert szó szerint kivásárolnia a halálból – mások viszont maradtak. Kasztner tevékenysége ezért már a vészkorszak elmúltával, az izraeli államalapítás után olyan indulatokat váltott ki, hogy eljárások indultak ellene. Sőt: 1957-ben a nyílt utcán agyonlőtték. Berend Béla szigetvári főrabbi 1945-1946-ban Magyarországon állt népbíróság előtt: a nácikkal való kollaborációval vádolták, hiszen arra igyekezett egyes hazai német-kollaboráns és nyilas vezetőket rávenni, hogy „cionizálják az antiszemitizmust”, vagyis hadd vándoroljanak ki a zsidók. Stern Samu pedig a fővárosi Zsidó Tanács vezetője volt, s az időhúzásra játszott: teljesíteni kell a németek és magyarországi kollaboránsaik követeléseit, s így hátha sikerül addig megúszni, amíg a hitleri Németország katonai vereséget szenved a háborúban.

Érthető, hogy akinek elpusztultak a szülei, nagyszülei, rokonai a Holocaustban, esetleg túlélte a koncentrációs lágerek vagy a halálmenetek borzalmait, az nehezen tud mit kezdeni az ilyen, fábiánus taktikát követő egykori muszáj-politikusokkal. A Halál radikalizál. Hát még a másik ember kezéből eredő, gyűlölködésen alapuló halál.

Veszprémy László Bernát könyvében széles forrásbázison, több oldalról megközelítve mutatja be azt a dilemmát – ahogyan Baczoni Dorottya is kiemelte recenziójában – hogy a Zsidó Tanácsok vezetői számára úgy tűnt: rossz és rosszabb között tudtak csak választani. Az egyik cionista vezető, Salamon Mihály már-már cinikusnak tűnő megállapítását idézve: „Mindenkit nem lehet egyszerre megmenteni.” (135. o.) Empatikusabbnak tűnik Hermann Dezső, aki a Kasztner-akció révén menekült meg: „Száz ember halálos veszélyben van. Ötvenet megmenthetsz. Mi a törvény? Mindenkit feláldozni? Megmenteni ötvenet? Kiket? Hol az igazság? Ötvennek meg kell halnia, hogy ötven élhessen. Válassz!” (87. o.)

A könyv újdonsága, hogy a gyér szakirodalom által eddig tárgyalt fővárosi Zsidó Tanács mellett a vidéki tanácsokat is feldolgozza (megidézi?). Budapest-központú történetírásunk horizontját ezért jelentősen tágítja a könyv – hiszen vidéki zsidótanácsból több, mint száz létezett. Ezekről az emberekről szinte semmit tudtunk eddig, s ráadásul a nagy dilemmán belüli kisebb, hétköznapi dilemmáikról sem: például arról sem, hogy sok esetben fogalmuk sem volt róla, hogy egyáltalán mi az a „zsidó tanács”.

A könyvben további újdonság, hogy szembemegy a szakirodalom eddigi megállapításaival, amelyben vitatták Koszorús és Horthy intencióját az úgynevezett csendőrpuccs és a fővárosi zsidók deportálásának megakadályozása kapcsán. Ezeknek a műveknek a szerzői azt állították, hogy nincs rá semmiféle bizonyíték, hogy Horthy tényleg meg akarta menteni a zsidókat, szerintük a nyilasok illetve Baky László puccsától félt, ezért rendelte fel Koszorús Ferencet és az esztergomi páncélosokat, és zavarta ki a csendőröket a fővárosból. Ebben a narratívában Koszorús Ferenc mint egy jó, de korlátolt katona, csak teljesítette az utasítást. Most viszont, hála ennek a könyvnek, végre megvan az egykorú, primer forrás (Vörös János naplója), amiből világosan kiderül, hogy Horthy tényleg akart valamit tenni a fővárosi zsidók érdekében, s az egész "Baky-puccs" csak álca volt, hivatkozási alap. Az, hogy egy megszállt ország államfője a reguláris katonasággal állítja meg a deportálásokat, teljes kuriózum, sehol máshol nem volt ilyen Európában, így menekülhetett meg kb. 120-200 ezer zsidó Budapesten – ahogyan arra Thomas Shakmyster amerikai történész is rámutatott.

Ráadásul ezzel még nem ért véget a történet. A kormányzó a németeknél azzal igyekezett az időt húzni, hogy először Budapesten kívül kell koncentrálni a zsidókat a deportáláshoz. Közben a magyar vezetés a zsidó tanáccsal közösen igyekezett kidolgozni egy „álkoncentráció” tervét, amellyel folytathatták a németek megtévesztését – ahogyan azt Veczán Zoltán hangsúlyozta recenziójában. „A terv egészen merész, már-már botor volt: azt javasolni, hogy készüljön terv a budapesti zsidóság fővároson kívüli koncentrálására, majd addig húzni az időt a táborok megépítésével, míg a Vörös Hadsereg ide nem ér” – fogalmazott Veszprémy. Ebből azután nem lett semmi, hiszen nem is feltétlenül a megvalósítás, hanem az időhúzás volt a cél.

Aligha kétséges, hogy a szereplők nagy része – köztük a Zsidó Tanács vezetői és maga Horthy is – tudhatták, hogy mi vár a zsidókra a németek terveiben. Ahogyan azonban Veszprémy a könyvéről szóló rádióműsorban (Farkasverem, Karc FM) fogalmazott: teljesen más az információ és az internalizálás. Vagyis amikor valaki kinyitja a szemét és magáévá teszi a vész elhárítása iránti elkötelezettséget. Úgy tűnik, Horthy is eljutott idáig - egy idő után.

Veszprémy László Bernátra nehéz lenne azt mondani, hogy „horthysta” vagy hogy „nemzeti radikális” lenne. Korábban a Neokohn főszerkesztő-helyettese volt, illetve volt a Szombat folyóirat munkatársa is. 1921 című könyve óta pedig ismerjük az egykori kormányzót és a nevével fémjelzett időket illető, nem különösebben pozitív értékelését is. De aligha kétséges, hogy Schmidt Mária zsidó tanácsokat vizsgáló művének címe: „Kollaboráció vagy kooperáció” nem csak a zsidó tanácsokra, hanem számos más korabeli szereplőre is érvényes lehet. Köztük egyébként a magyar ellenállás egy részére is, amely fogalmi abszurdumnak tűnik, s mégis igaz. Veszprémy könyvének logikája ilyen szempontból illeszkedik Bartha Ákos nemrég napvilágot látott kötetének kérdésfelvetéseihez.

Befejezésként álljon itt a szerző zárszava: „közkeletű rágalmak többségét kutatásunk során nem találtuk igazoltnak. A Tanácstalanság végső soron kísérletet tett egy a háború után szinte mindenki által támadott, ám érdemben csupán kevesek által vizsgált áldozati réteg, a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének megértésére.”

A holocaust áldozatainak emléknapján mindenki számára ajánljuk a könyvet a vészkorszak rettenetes választások elé kényszerülő embereiről.

Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944–1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2023.