Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Tejtestvérek között

Címkék:
"Mi Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk." (Németh László)

Trianon egy ördöglakat. Széttörni most nem tudjuk, de ki lehet nyitni? Egymásra tudnak-e találni a Közép-Európa népei? Hiszen Trianon nem csak a mi ördöglakatunk. Vezethet-e kifelé út Trianonból Visegrádon át? Felismerik-e végre az utódállamok Kossuth jóslatának igazságát, miszerint az Al-Duna népei közül akárki csatolja magához "fajrokonait [...] másodrendű államot képezne, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint szükségképpen idegen befolyás alá kerülne"? Vagy tovább folytatják a halálos versenyt, amely mögött az a sanda szándék húzódik meg, hogy hátha esetleg mégis ki tudják növekedni a másodrendűséget - valamelyikünk rovására? Korábban azt hittük, hogy a szovjetek közép-európai uralmának végével egymásra találhatnak a térség népei.

Torockó és a Székelykő (hegyeim.hu)


Wass Albert Tizenhárom almafa című regényében így írja le az egymásra találás reménységét.

"Mózsi elgondolkodott, aztán egyszerre csak földerült a képe.
– Most már tudom, hogy minek szólhat a fölszabadulás!
– Mondja már! – sürgette a család.
Mózsi végignézett rajtuk és úgy mondta ki, mint a törvényt:
– Ejszen a szeretet szabadult föl közöttünk végre-valahára! Mert hogy úgy megnyomták kicsi Erdélyországot, mint még soha!
Aztán, hogy befejezte az evést, maga köré gyűjtötte a családját és így magyarázta el a világ fordulását:
– Mert hát ide figyeljetek! Szidtuk az urakat? Most fizetnők nekik az adót szívesen. Szidtuk a rómányokat? Visszacserélnők őket az oroszokért, akiket helyettük kaptunk. Haragudtunk a tiszt urakra, akik a kaszárnyaudvaron uralkodtak rajtunk? Kereken csúsznánk most azt a kaszárnyát az ők szavuk alatt szívesen, nem hússzor, hanem kétszázszor is. S ha kitakarodnak a muszkák innet, olyan szeretet lészen, meglássátok, hogy még az adószedőt is megöleljük örömünkben!
– S vajon azt mikorra várhatjuk? – kérdezte meg kicsi Mózsi félénken –, hogy ezek is eltakarodjanak?"

Wass Albertnek ez a diagnózisa pontos volt, de a kommunizmus bukása után ez a remény nem vált valóra. Magyar-román viszonylatban ezt jelképezte, hogy nem december 16., hanem újra december 1. lett a nemzeti ünnepük. Ez a gyakorlatban a marosvásárhelyi "Véres Márciusban" öltött testet. Északi határunknál elterelték a Dunát, s bősi vízierőművet azóta is a nemzeti diadal kézzelfogható eredményeként mutatják a tót atyafiak. Azután ott volt a Slovan Bratislava - FTC pozsonyi meccsén a Fradi-szurkolók elleni brutális és indokolatlan rendőrroham. Később például Malina Hedvig ügye. És hiába ment a szó szerinti életmentő fegyverszállítmány a horvátoknak, a kicsinyes államközi piszkálódás jött vissza az elmúlt évtizedekben. Ukrajnáról pedig jobb, ha nem beszélünk: az akármilyen színezetű magyar kormányok 1989 (!) óta mindig  kifejezték és tettekkel is mutatták, hogy Ukrajna függetlensége és stabilitása magyar érdek. Ehhez képest a kárpátaljai testvéreinktől azokat a jogokat is lassan végleg elveszik, amit még magától Brezsnyevtől csikartak ki. Az egyéb magyarellenes uszításokról nem is beszélve. S jóllehet, magyar kezdeményezésre elindult a Visegrádi Négyek összefogása, de időről-időre kiderült: a Nyugat által száz éve kreált, töredezett, érdekeit artikulálni is képtelen, kisebbrendűséggel küzdő és kisebbrendűként kezelt Közép-Európa összefogása még nem történhetett meg. Pedig sokan irigylik tőlünk a miniszterelnökünket, és tekintenek csodálattal Magyarország úttörő szerepére. Csak ahogyan Sienkiewicz írja, "a gyűlölet gyökeret vert a szívekben és megmérgezte a testvéri vért".

De lehet, hogy mégis Wass Albertnek lesz igaza? A "Tizenhárom almafa" ugyanis így végződik:

"Mózsi pedig s a fiai s a felesége s Filimon, a verespataki pakurár és a többiek mind, akik ott élnek baj és nyomorúság közepette a Kommandó körül, kicsinyek és nagyok: reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését s a hegylakó népek ősi türelmével várják a tavaszt, mely majd először bontja virágba őket, hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára. S akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek."