Horváth Angelus
Horváth Angelus

történész

Tisza István és a Magyar Figyelő

1911-ben Tisza István barátjával, Herczeg Ferenccel együtt megalapította a Magyar Figyelő című folyóiratot. Főként a századfordulótól rohamos tempóban kiépülő „baloldali ellenkultúra” intézett folyamatos, kitartó támadásai ellen hozták létre. A folyóiratot Tiszáék egyértelműen a konzervatív-liberális elit „szelíd ellentámadása” fórumaként szánták.

A nemzeti liberalizmus a 20. század elejére válságba került. Egyrészt nem volt képes megfelelő válaszokat adni az újonnan megjelenő problémákra, illetve a politikai életbe „berobbant” szereplők új, alapvető fontosságú kérdéseire. Ebből következően a liberalizmusnak nemcsak a válaszai, de az előfeltevései is megkérdőjeleződtek. A változás iránti igény szinte a levegőben lógott, de a magyar elit a változástól a Szent István-i Magyarország létét féltette. Ez a válság még jobbára nem a politikai-, hanem a kulturális térben jelentkezett. Korának talán legnagyobb formátumú politikusaként Tisza István ezt pontosan érzékelte, fel akarta venni a kesztyűt a hazai progresszióval szellemi síkon. Tisza rájött, hogy ignorálni vagy egyszerűen csak megbélyegezni az új, szélsőséges eszméket nem elégséges: vitatkozni, érvelni, csatázni kell.


Kikkel szemben jött létre a Magyar Figyelő? A Huszadik Század folyóirat és köre, fiatal szociológusok, radikális baloldali értelmiségiek (pl. Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond) már nem reformokban vagy mérsékelt átalakításban gondolkodtak, hanem a fennálló rendszer teljeskörű megdöntésében. Nemcsak céljaikban, hanem retorikájukban is kifejezésre jutott a radikalizmus: az egész „Régi Magyarországot” úgymond ázsiainak, elmaradottnak, sötének bélyegezték és ellenségükké kiáltották ki, harcot hirdettek az egyház, a nemzeti eszme, a hagyományok, a történelmi örökség, de a kapitalizmus és végső soron a szabadelvűség ellen is. Bizonyos bírálataik természetesen helytállónak bizonyultak. A sokat ostorozott nagybirtokrendszer, az állami szociálpolitika csaknem teljes hiánya, a választójog kiterjesztésétől való merev elzárkózás, a nemzetiségi kérdés megoldatlansága - ezeket joggal lehetett a politikai-gazdasági elit és a kultura irányítóinak szemére vetni. Jásziék kritikája azonban már a kezdet utáni pillanatoktól parttalanná, kíméletlenné és személyeskedővé vált, s annak nem egyszer a „vad geszti bolond”, Tisza István került a középpontjába. Olykor valóban nagyon messzire mentek. Jászi szerint például a szabadelvű gróf a „népszabadság hóhérja”, ezért „a demokrácia útja Magyarországon csak Tisza István hulláján át vezet”.

Herczeg Ferenc (ligetmuhely.com)

Nem csoda tehát, hogy a megszólított „reakciósok” úgy látták, a szabadgondolkodást és a kultúrát épp a magukat szabadgondolkodóknak és kultúrembereknek nevezőktől kell megvédeniük. Folyóiratuk első számában leszögezték: „[A Magyar Figyelő] az osztályérdekek ellen sorompóba hívja az országos érdeket. A rombolás hóbortjával szemben az építők elszántságát. A jelszavak fanatikusai ellen a nemzet józan belátását. A félműveltség hivalkodó álfelvilágosodásával szemben a valódi műveltség éltető erejét. A közömbösök ernyedtsége ellen a magyarság ősi erejét.” Ezt a nyugodt erőt kívánta sugározni Herczeg Ferenc is, aki bevezető írásában az „organikus építkezés” fontosságát, valamint a nyugati dekadencia veszélyeit emelte ki. De keményen oda is szúrt ellenfeleinek: „A szocializmussal kacérkodó és játszó mágnás vagy plutokrata, aki a kapitalista rendnek (»a munkaerő kizsarolásának!«) köszönheti gazdagságát, továbbá a tudós tanár, aki mindent összeharácsol, amit az állam külső dísz és anyagi előnyök dolgában nyújthat és aki hivatalos állásából lenézi és támadja az államot, ők a kormányszubvenció után járó forradalommal együtt a magyar Balkán tragikomikus különlegességei.” Herczeg szerint a progresszív erők legellenszenvesebb tulajdonsága a hazai viszonyok éles leminősítése mellett a magyar önbecsülés hiánya és Nyugat-Európa kritikátlan felmagasztalása. Ebben szerinte hasonlítanak azon keleti értelmiségiekre, akik a – gyakran félreértett – nyugati műveltség megismerését követően elfordulnak saját kultúrájuktól, megvetéssel szemlélik azt. „A keleti bojár legfőbb büszkesége – írja –, ha véletlenül párizsi járdataposónak nézik, a balkáni intellektuel pedig berlini homoszexuális kávéházakban látja az eljövendő kultúra templomát.”

Tisza István (Wikipedia)

Természetesen Tisza István is rendszeresen publikált a lapban (eleinte „Rusticus”, vagyis "Vidéki" álnéven), kritikájának középpontjába pedig legtöbbször baloldali ellenfelei fanatizmusa és „erkölcsi sivársága”, továbbá a nagyvárosi értelmiség felszínessége és „lenéző pózolása” került. Ezzel összefüggésben úgy látta, hogy a polgári radikális törekvések épp abból a középosztályból támadnak, bomlasztanak, melynek egységesnek, a nemzet támaszának kellene lennie. Bízott benne – mint utóbb kiderült, kissé illuzórikus módon –, hogy a felmerülő gondokat (nemzetiségi kérdés, szociális problémák stb.) a megszokott, liberális módon lehet kezelni, ahhoz nem szükségeltetik radikális beavatkozás, a politikai-gazdasági rendszer alapjainak megváltoztatása. Véleménye szerint – és ideológiai alapállásából következően – a szociális bajokra a technikai fejlődés és a kapitalizmus nyújthat csak gyógyírt: „Gazdaságról, haladásról, jólétről beszélni hiábavaló dolog, ha abban a nemzet egész egyeteme nem részesül, ha nem javulnak az alsóbb néposztályok összes életviszonyai. Ezt a magasztos célt [az általános jólétet] felforgató teóriák megvalósításával soha nem fogjuk elérni. De technika haladása jelenlegi társadalmi rendünk alapján nyújt biztos módot reá. A gépek fokozták a munka produktivitásának lehetőségeit, maga a produktivitás kevésbé a testi erő, mint szellemi és erkölcsi fajsúly kérdése. A munkás szakképzettségétől, értelmességétől és megbízhatóságától függ és ezzel együtt jóformán korlát nélkül fokozható. (…) E többlet eddig nem sejtett jólétet biztosíthat a munkásoknak a társadalom többi osztályainak károsítása nélkül.” A nemzetiségi kérdésben szintén nem ment túl a visszafogott liberális-konzervatív állásponton, amit a nemzetiségi törvény szigorításának elutasítása, a kompromisszumokra törekvés, valamint a nemzetiségek lojalitásában való bizalom jellemzett. Elszántan hitt abban, hogy az országban élő nemzetiségek idővel mind belátják majd, hogy a magyar állam stabilitása az ő elemi érdekük is, az számukra is védőernyőként funkcionál. Nem volt azonban naiv és tudta, hogy bizonyos „vitatott” területeken csak az erőfölényre lehet alapozni, magyarán nem szabad hagyni kibontakozni a különböző szervezkedéseket. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ne lett volna megértő bizonyos törekvéseikkel: „akár tetszik nekünk, akár nem, az e hazában élő nemzetiségeknek jogukban áll saját kultúrájukat fejleszteni. Ebben nem szabad ellenséges lépést látnunk”. Vajon nem volt-e naiv ez a felvetése?

Ezen elvek adták tehát a szellemi alapot annak a Magyar Figyelőnek, mely 1918-as megszűnéséig a domináns politikai irányzat egyik nélkülözhetetlen szellemi műhelyeként funkcionált. Ahogy Tőkéczki László fogalmazott: „A Magyar Figyelő tudatosan az egységes magyar polgári politikai kultúra műhelye akart lenni, ahol – a hatalom birtokában – a művelt liberális-konzervatív polgár öntudatát építik ki széleskörű tájékoztatással, határozott állásfoglalásokkal s – nem utolsósorban – az ellenséges szellemi-ideológiai áramlatok alapos kritikájával. Ha a Huszadik Századot a radikalizmus támadófegyverének nevezhetjük, úgy a Magyar Figyelőt egyértelműen a liberális konzervativizmus kritikai védőpajzsának.”

A Magyar Figyelő a hagyományos nemzeti szabadelvű-konzervatív irányzat szellemi fölényét, de legalábbis mélyebb igényességét igazolta az egyre inkább sekélyessé, doktrínerré váló radikálisokkal szemben. A hangzavarban azonban a Magyar Figyelő szinte egyedül maradt. Igazi kérdése a történelemnek, hogy hogyan alakult volna, ha Tisza István a szellemi harc mellett a tömegpolitika síkján is felvette volna (fel tudta volna-e venni) a harcot korának szélsőséges irányzataival szemben. 1918 őszén a két-három évtizednyi destrukció, defetizmus és uszítás beérett, s Tisza együtt szállt sírba a történelmi Magyar Királysággal.

 

(Felhasznált irodalom: Tőkéczki László: Tisza István, G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat, Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története.)