Tisztogatás?

Oliver Hirschbiegel 2004-es nagyszerű alkotása, a Bukás című film kitűnően mutatja be Hitler utolsó óráit, a berlini bunker rettenetes világát és a gonosz módon nagyszabású kísérlet voltaképpen pitiáner, groteszk, hellyel-közzel tragikomikus bukását. A berlini bunkerben tulajdonképpen a valósággal hadakoznak: nem létező hadosztályokat tologatnak ide-oda a térképen, ezer és ezer új repülőgépről delírálnak, kivégzéseket foganatosítanak, kitüntetéseket osztanak, és így tovább. S a legszörnyűbb, hogy mindenki hisz a másiknak, kétségeik csak egyszer törnek ki egy nagyszabású ivászatban. Bruno Ganz nagyszerűen alakítja a remegő kezű, hisztérikus monológokat önmagából fejhangon kiőrjöngő Führert.

Német katonai motorosok és szovjet tankok a Lengyelország lerohanása után tartott közös német-szovjet parádén Breszt Litovszkban 1939 szeptemberében (Bundesarchiv)

A monológok közül az egyik legnagyobb hatásút akkor mondja Hitler a filmben, amikor kiderül, hogy Steiner tábornok nem tudott támadást indítani. Ekkor a hadsereg tisztikara és tábornokai ellen tör ki keserű tirádában: „A tábornokok a német nép söpredékei! Nincs becsületük! Azért nevezik magukat tábornoknak, mert éveket töltöttek a katonai akadémiákon. Csak azért, hogy megtanulják, hogyan kell tartani a kést és a villát! A hadsereg évek óta csak akadályozza a tetteimet! Minden elképzelhető akadályt ők gördítettek az utamba! Jól tettem volna, ha már évekkel ezelőtt likvidálom az összes főtisztet, mint Sztálin! Soha nem jártam akadémiára. És mégis, egyedül én magam hódítottam meg egész Európát! Árulók. Kezdettől fogva nem voltam más, mint elárult és becsapott! Hatalmas árulás történt a német nép ellen. De ezek az árulók mind meg fognak fizetni. A saját vérükkel fognak fizetni. A saját vérükbe fognak belefulladni!”

Vajon milyen likvidálásra utalt itt Hitler?

1936-ban valami olyasmi kezdődött a kommunista „paradicsomban”, a Szovjetunióban, amire addig nem volt példa. Százával, azután ezrével, végül tízezrével tartóztatták le az embereket. Erre ugyan már volt példa, sőt, ez képezte a rendszer alapját a kezdetektől, de arra még nem, hogy a kommunista párttagokat hurcolják el. Ez újszerű volt. Letartóztatási kvótákat szabtak ki a közigazgatás területi egységeire. A kvótákat felemelték, majd újra felemelték. Utána pedig egyfajta sztahanovista munkaversenyként még túl is teljesítették. 1938-ig bezárólag csaknem egymillió embert lőttek agyon. Megteltek a börtönök és hatalmas tömeget küldtek a GULAG embertelen poklába. Ez volt a Nagy Terror korszaka, amit másképpen, Sztálin véreskezű fő-államvédelmise, Jezsov után a „jezsovscsina” néven is ismernek.

Legvégül elvitték és lelőtték azokat, akik az egészet lebonyolították. Az NKVD-nél is ömlött vér.

Akkora volt a káderhiány, hogy a Frunze Katonai Akadémia végzős évfolyamát a záróvizsgák előtt beküldték a belügyi népbiztosságra (NKVD). „Összehívtak bennünket a Szovjetunió védelmi népbiztosának káderügyekben illetékes helyetteséhez, Scsagyenkóhoz, aki nevetgélve közölte velünk, hogy szolgálatunkat az NKVD-nél fogjuk folytatni. Ellenvetéseinkkel kapcsolatban csak a Politikai Bizottság határozatára utalt, és ezzel a kihallgatás véget ért.” – írja a híres-hírhedt Szerov nemrég magyarul is megjelent visszaemlékezéseiben. Így folytatja: „Amikor összegyűjtöttek bennünket (a különböző akadémiákról) a Lubljankán [a szovjet államvédelem központjában], nekem és úgy éreztem másoknak is, kellemetlen érzésem támadt ettől az intézménytől, amelyről mindig tisztelettel nyilatkoztunk, mivel tanulóéveink során, pontosabban 1937-1938-ban, a szemünk láttára több hallgatót és tanár is bevittek a Lubljankára, és onnan már nem tértek vissza.”

A Vörös Hadsereg tiszteletére rendezett ünnepély a londoni Albert Hall-ban 1943-ban (Imperial War Museum)

A sztálini nagy tisztogatási hullám ugyanis a fegyveres erőket is elérte.

A Vörös Hadseregre és a flottára lesújtó terror során ötből három marsallt, 15 hadseregparancsnok közül 13-at, a kilencből nyolc admirálist,  57 hadtestparancsnok közül 50-et, 186 hadosztályparancsnok közül 154-et, 16-ból 16 hadseregbiztost és 28 hadtestbiztosból 25-öt vittek el.

A történeti közhely szerint a Vörös Hadsereg tisztjeinek legalább negyedét, maximum felét érintették a tisztogatások. Ma egyes kutatók ezt a számot jóval alacsonyabbra teszik, szerintük ugyanis a korábbi becslések írói nem mérték fel, hogy mekkora is volt a tisztikar maga. Ráadásul a tisztogatások érintettjeinek többségét pusztán kizárták a pártból – ami persze a Szovjetunióban nagyon komoly büntetésnek számított. Ezen kívül az 1937-1939-ben „kitisztogatott” tisztek harminc százaléka később visszatérhetett a szolgálatba.

A hadsereg-, és különösen is annak népszerű, legendás vezetője, Tuhacsevszkij marsall ellen különös provokációval kezdte meg Sztálin a tisztogatásokat. Az NKVD megbízta egyik ügynökét, Nyikolaj Szkoblint, hogy találjon ki olyan információkat, amelyek Tuhacsevszkij és a többi szovjet tábornok Sztálin elleni összeesküvésére utalnak, és adja át azokat Reinhard Heydrichnek, a német államvédelem egyik vezetőjének. Heydrich lehetőséget látott arra, hogy felfordulást keltsen a Szovjetunióban, és arra is, hogy a hagyományos német kémelhárítással szemben jó pontokat szerezzen, ráharapott a lehetőségre. Egy sor olyan dokumentumot hamisított, amelyekben Tuhacsevszkijt és a Vörös Hadsereg más parancsnokainak összeesküvésére utaltak. A papírokat később elsősorban Edvard Benešen, kisebb részben pedig más semleges feleken keresztül eljuttatták a szovjetekhez. A németek azt hitték, hogy sikerült a megtévesztés és így sikerül Sztálint belehajszolni abba, hogy legjobb tábornokaitól megszabaduljon, valójában csak annyit értek el, hogy Sztálin kezére játszottak a tervezett tisztogatások megindításában. Sztálinnak persze volt annyi esze, hogy a hamisított dokumentumokat csak belső körben használja fel, és még a katonai ügyészek sem építették be az amúgy is titkos eljárásba. Kevés szó esik arról, hogy a katonák elleni tisztogatások 1940 végén újrakezdődtek, és egészen 1942-ig tartottak. Ez azt jelenti, hogy a német-szovjet háború kitörése után is még folyt a tisztogatás! Természetesen ekkor már úgymond konkrét okok is álltak egy-egy eset mögött, nevezetesen: az elszenvedett hatalmas vereségek, amelyért a felelősséget viselni kellett a tábornokoknak, illetve az alárendelt tiszteknek.

És most tegyük fel a nagy kérdést: vajon mire volt jó ez az egész? Sztálin 1939-ben, amikor megtámadta Finnországot, nagy árat fizetett a hóban vergődő hadseregével, amely tohonya, tehetetlen szörnyként képtelen volt a vitéz finneket legyőzni – amíg az utóbbiak egyszerűen ki nem fogytak a lőszerből. Igaz, a történet mesélői gyakran kihagyják, hogy éppen a finn háború előtt, 1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg a Távol-Keleten elképesztő vereséget mért a japán császári erőkre. Klasszikus mélységi frontáttörés, majd két oldali átkarolás, repülők és páncéloscsapatak bevetésével - Hitler akármelyik tábornoka megnyalta volna mind a tíz újját, ha látták volna a szovjetek hadműveleteit a Khalkin-golnál. Blitzkrieg volt a javából. Persze teljesen más a szeptemberi, száraz mongol pusztákon nyargalászni a tankokkal, mint a finn erdős-mocsaras Északon beragadni a hóba. Úgy tűnik, hogy a Vörös Hadsereg egyfélét tudott, s még nem alkalmazkodott egy-egy új helyzethez.

1945, a győzelem pillanatai: Zsukov, Szokoloszvkij és Rokoszovkij marsallok a berlini Brandenburgi kapunál, miután a középen masírozó Montgomery brit tábornok kitüntette őket (Bundesarchiv)

Ehhez képest izgalmas kérdés, hogy a szovjet hadsereg 1941 nyarán és őszén nem tört meg a Wehrmacht csapásai alatt. Persze ez valószínűleg Hitler hibája is lehetett, aki nem akart osztozkodni a zsákmányon, és ezért nem ajánlott semmit, nem volt politikai üzenete az oroszok számára, s a fogságba esett vöröskatonákat nagyrészt halálra éheztette. De a szovjet haderő ellenállt, a tisztikar tanulóképesnek bizonyult, és Sztálin végig kézben tartotta a sereget. Soha nem kellett olyan szégyennel szembenéznie, mint Hitlernek, aki ellen többször is saját tábornokai (valójában: megörökölt tábornokai!) kíséreltek meg merényletet. Ha volt is valamiféle kapcsolat Tuhacsevszkij és Trockij között (vagy akármelyik kivégzett tábornok és Sztálin akármelyik politikai ellenfele között) azok nem a bolsevik rendszert magát akarták volna megdönteni, csak Sztálint kívánták eltávolítani. Nem úgy a Hitler-ellenes tiszti csoportok – ők az egész náci rezsimmel le akartak volna számolni.

De ez végül is mindegy. Szörnyű kimondani, de a totalitárius logika szerint a sztálini tisztogatások a hadseregen belül kifizetődőek voltak hosszútávon.

Vajon ma hova fognak vezetni az orosz hadseregen belüli tisztogatások? Annyi bizonyos, hogy Putyin nem Sztálin (még ha fel is használja a sztálini propagandát) és Oroszország nem totalitárius rendszer. A hadseregük helyzete ugyanakkor hasonlít az 1939-es Vörös Hadseregére.

Sikerül-e még hatékonyabb, sőt, hatásosabb fegyvert kovácsolni Putyinnak az orosz erőkből?