Tömegpusztító fegyverek: végül is mit üzent az Oppenheimer című film?

Az előző részben idéztünk egy SS-testőrtiszt, Rochus Misch erősen önfelmentő visszaemlékezéseiből. Eszerint „a Szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget, így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.”

Anélkül, hogy mély forráskritikát alkalmaznánk, a szövegből annyi igaz, hogy Hitler valóban átélt egy gáztámadást az első világháborúban a fronton. Bajtársaival együtt időlegesen elvesztette a látását, s csak úgy tudtak a segélyhelyre visszabotorkálni, hogy egymásba kapaszkodtak egyikük vezetésével, akinek nem sérült meg annyira a szeme. De vajon ez az emlék tényleg meglágyította volna az egyébként kutyakemény, gyilkos szándékú Führert? Nehezen hihető. Már csak azért is, mert a harci gázzal szembeni állítólagos viszolygása nem akadályozta meg abban, hogy a zsidóság elleni háborújában a Zyklon-B mérgesgázt vesse be. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a harci gáz alkalmazása nem fért össze a német katonai doktrínával, amely a gyors csapásméréseken és az áttörésen alapult. Hiszen ha az áttörni kívánt ponton bevetik a gázt, akkor azon a támadó gyorscsapatoknak is keresztül kell haladnia. Igaz, könnygázt Sztálingrádban itt-ott bevetettek – de ez nem volt igazi harci gáz.

Miközben a szovjetek hasonló - a valóságot mutató - plakátokkal kampányoltak az atomháború ellen, készen álltak bőséges atom-arzenáljukat bevetni

Igazából a második világháborúban mind a britek, mind pedig a németek féltek bevetni a harci gázt, a valószínű megtorlás miatt. Pedig a németek éppen a háború előestéjén fedezték fel a leghalálosabb gázfegyvert, a szarint. Az európai hatalmak közül utoljára az olaszok vetettek be vegyifegyvert (mustárgáz) Etiópiában, egy olyan helyzetben, ahol nem kellett félni a megtorlástól. Még a japánok is, aki 1937-től Kínában használtak harci gázt, 1940-től elkezdték átgondolni ezt a gyakorlatot. A gáz ellen szólt a kiszámíthatatlansága, és általában az első világháborús rettenetes tapasztalatok. 1944-re elegendő vegyifegyver állt volna az Egyesült Államok rendelkezésére, hogy a németek ellen bevesse, de a döntéshozók tartottak a hazai közvélemény reakciójától. Egy évvel később viszont már felmerült a japánok elleni bevetése, Peleliue és Iwo Jima után, amikor is a japánok a föld alatti bunkereikből és barlangrendszereikből harcolva komoly veszteségeket okoztak a partraszálló amerikaiaknak. De azután az atombomba bevetése levette a gázfegyver alkalmazását a napirendről. Ezzel együtt az, hogy a második világháborúban a vegyi fegyverek hiányoztak a csataterekről és a hátország elleni támadásokból, a mai napig kicsit rejtélyes.

A vegyi fegyverekkel szemben az atomfegyver valami új volt. Az amerikai szolgálatban álló tudósok biztos, hogy bevetették volna az atombombát a németek ellen, mert az amerikaiak alá akarták vetni Németországot. Arról szó sincs, hogy „ki akarták volna írtani” a német népet – bár a briteknél, az előző részben említett Harris légimarsallnál volt hajlandóság az ellenség biológiai hátországának pusztítására – de az országot magát igenis úgy tönkre kívánták tenni, hogy soha többé ne lehessen az USA által vezetett nemzetközi rend kihívója. Erre a hozzáállásra utal a Morgenthau-terv, amely nemcsak felosztotta volna Németországot, de leépítette volna a német ipart, földművelő és állattenyésztő gazdálkodást állítva annak a helyébe. Természetesen a Morgenthau-tervet soha nem fogadták el „hivatalosan”, de a nyugati megszállási zónákban a szövetségesek viselkedése arra utalt, hogy egy „ipartalanított”, kiéheztetett Németország a jövőre vonatkozó koncepciójuk. Korlátozták az ipar egyes alapszektoraiban (pl. acélgyártás) a kibocsátást, és előírták, hogy a német életszínvonal nem haladhatja meg a szomszédos országok életszínvonalát. Azután terv készült a német nehézipar felére csökkentésére is. Az egészet csak akkor hagyták abba, amikor a szovjet veszély fokozódni kezdett 1947-ben. Lucius Clay tábornok, a megszálló erők parancsnoka így fogalmazott: „Nem kérdés, hogy mit választanának, napi 1500 kalóriával kommunistának lenni, vagy 1000 kalóriából hinni a demokráciában.” (Csupán zárójeles megjegyzés: érdekes ívet jár be a német ipar 1945, a Nulla Év óta. Ameddig a világhatalmi játszmában szükség volt rá, addig felfutott és jólétet biztosított – amikor már nincs, akkor leépül?)

Visszatérve az atombomba kérdésére, vajon nem érvényes-e Németország esetében is a japánokra alkalmazott formula, miszerint az atombomba megrövidítette a háborút? Lehet. Csakhogy van egy különbség Németország és Japán között. Az, hogy a németeknél volt ellenzék. Egy olyan ellenzék, amellyel nem igazán akartak szóba állni a szövetségesek. Pedig még Sztálin is készült a háború utáni Németországra és nemcsak a német kommunistákra épített, hanem a német tisztekre is. Az amerikaiak és a britek feltétel nélküli megadást követeltek, s ezzel nem igazán kínáltak kiutat a németeknek. Németország esetében nem az atombomba, hanem a politikai üzenet rövidítette volna meg a háborút - az a politikai üzenet, hogy nem a németek, hanem Hitler ellen viselnek háborút. Ezen kívül a németeknek voltak szövetségesei, pontosabban csatlósai is, amelyek azért rendelkeztek annyi mozgástérrel, hogy a kiugrást megkíséreljék. Vannak arra utaló jelek, hogyha nem a német megszállás kiprovokálására játszanak Magyarországon, hanem egy valódi fordulatra, az a háborút akár egy évvel is megrövidítette volna.

Miről volt tehát szó? A lényeget illetően úgy tűnik, hogy a németek félreértésben voltak. Mindezt legjobban Adolf Galland, a Luftwaffe vadászrepülő-tábornokának rövid történetéből érthetjük meg. Miután egy légicsatában a hírneves brit ász-pilótát, Douglas Badert lelőtték, a már fogoly Bader számára egy baráti látogatást szerveztek Galland és tisztjei egy német légibázison. Tudni kell még, hogy Bader a világ egyetlen pilótája volt, aki úgy repült, hogy mindkét lába helyén műláb volt. Azt kérte foglyul ejtőitől, hogy valahogyan hozassák el neki otthonról – a németek számára ellenséges országból – a tartalék műlábait.

A kérés elhangzása után adjuk át a szót Adolf Gallandnak: „Kapcsolatba léptem Göringgel. Tájékoztattam a lábát vesztett brit parancsnokkal történt találkozásunkról, egyúttal beleegyezését kértem a tartalék-műlábak ügyében. Göring gondolkodás nélkül beleegyezett. Ez ugyanaz a szellem volt, amely náluk az első világháborúban jellemző volt. Annakidején ők is megtettek minden lehetséges lovagias szolgálatot az arcvonal mögött lelőtt ellenfélnek. A nemzetközi tengeri segély hullámhosszán hamarosan rádiókapcsolatba léptünk a Királyi Légierővel. Felajánlottunk egy berepülési sávot egy partközeli repülőtéren leszálló brit gép részére, amely mindent elhozna, amire Badernek szüksége van [a pipáját és más kisebb holmikat is kért]. A rádiókapcsolat felvétele után az angolok visszaigazolták a Bader fogságbaesésével és kívánságaival kapcsolatos közlést és kérést. Örültem, hogy a kíméletlen háborús körülmények közepette is létrejöhetett egy ilyen emberiességi akció. Aztán egyszer csak Bader eltűnt. Az egyik éjszakán összecsomózott lepedőkön lemászott a felső emeletről és elmenekült. A felelősség megállapítása engem is rendkívül kellemetlenül érintett. A vizsgálat során különösen szigorúan firtatták a harcálláspontomon történt látogatást, amire semmiféle előzetes engedélyt nem kértem. Bader tartalék-műlábai miatt a dolog még csak bonyolódott. A britek nem úgy jártak el, mint ahogyan javasoltuk. Nem sokkal ezután a mi repülőterünket és a St. Omer-hez közeli más célokat is hevesen bombáztak. Majd az előbb említett hullámhosszon vettünk egy rádió-távmondatot: »Nemcsak bombákat dobtunk le, hanem Bader lábait is.« Némi keresés után találtunk is egy nagyobb ládát, amelyen a vöröskereszt mellett német nyelvű felirat volt: »Ez a láda Bader Wing Commanderé, aki hadifogságban van, s a műlábait tartalmazza.« Ez korántsem volt valami barátságos válasz egy oly jónak vélt ajánlatunkra. Bombák és Karitász – ez a kettő a mi fogalmaink szerint nem fért megy egymással. A kritikusabbak azt mondták, hogy íme most láthatják az emberek, miként viszonyultak az angolok a mi »Fair play« eljárásunkhoz. Badert egyébként rövidesen elfogták és szigorított hadifogolytáborba került. Későbbi sikertelen szökési kísérleteivel ismét csak vagányságát bizonyította. A háború befejezése után állítólag ezt mondta egy német újságírónak, aki őt 1950-ben meginterjúvolta: »én nem tartozom azokhoz, akik a háborút krikettjátéknak fogják föl, vagyis először lőni, aztán kezetfogni. Kérem, ezt mondja el az olvasóinak…« Nos, akkor ez nem vonatkozik ránk, akik akkor a csatorna innenső felén voltunk! Mi mindmáig azt a nézetet valljuk, hogy akkor Baderral emberileg helyesen és lovagiasan bántunk.” (Adolf Galland: 104 légigyőzelem, Aero&Rádió/Hungavia, Budapest, 1991., 102-103.o.) 

Vajon Galland komolyan gondolta mindezt? A német hadigépezet úgy általában nézve nem igazán viselkedett "lovagiasan", s itt nem is csak a Lengyelországban találomra begyűjtött és kivégzett lakosokra, vagy a keleti front mögött halálra éheztetett szovjet foglyokra gondolok. Hanem arra is, hogy a Luftwaffe vadászai 1940 májusában, a nagy franciaországi áttöréskor civil menekülőket illetve simán csak falvakat is géppuskáztak rácsapásokban. Persze ezért nem Galland volt a felelős, és az is kétségtelen, hogy az első világháborús légi lovagiasság létezett, és a Luftwaffében ennek az emléke tovább élt. Legszebb példája pedig Franz Stigler volt, aki szó szerint kikísérte az éppenhogy röpképes, súlyos károkat szenvedett B-17-es amerikai bombázót a német légtérből, 1943. december 20-án. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a németek szelet vetettek és végül vihart arattak - amihez nincs köze annak, hogy a másik oldal milyen disznóságokat követett el.

Az egyébként lelkes krikettjátékos Bader ominózus megjegyzése a háborúról és a krikettjátékról máshol még erőteljesebb formában olvasható: "Én nem tartozom azok közé, akik a háborút krikett-mérkőzésnek tekintik, ahol eleinte mindent bevetsz, hogy megverd az ellenfeledet, majd kezet ráztok." Bader ezt tudta még tetézni. Már a háború után Münchenben, egy Adolf Galland által szervezett légitalálkozón besétált egy terembe, amely tele volt egy csomó, ex-Luftwaffe-pilótával, mire felkiáltott: "Te jó Isten, nem hittem volna, hogy közületek ennyi rohadékot életben hagytunk!" Békebeli lelkünknek nem tűnik vonzónak, de ez az a szellem, amely háborúkat nyer meg.

Miután előző írásainkban (itt, itt és itt) az Oppenheimer című film kapcsán osztottuk meg gondolatainkat és kérdéseinket, a végén tegyük fel talán a legfontosabb kérdést a fentiek fényében: mit üzen ez a film a mai világban? Van-e egyáltalán mondanivalója? Kereshetünk-e jelen érvényű politikai tartalmat az alkotásban? A hollywoodi álomgyár jónéhány alkotásában talán felfedezhetünk ilyesmit, ezért a kérdés nem alaptalan.

Egyszóval, vajon az Oppenheimer azt üzeni, hogy az atombomba, a tömegpusztító fegyver általában rossz? Hogy jobb lett volna elkerülni a bevetését? De akkor miért van amerikai hőseposz jellege a filmnek, ami a fegyver tesztelését és legyártását illeti? Esetleg azt üzeni a film, hogy ha muszáj, akkor bevetik az atomfegyvert? Hogy készen állnak megvívni az atomháborút?

Nem tudom. Ha az utóbbiak jelentik az üzenetet, akkor a valódi jelentést soha ne kelljen megtudnunk...