Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történelmi arcképcsarnok: Kempelen Béla

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

A humaniórák és segédtudományaik körében a komcsik által egyik legjobban megvetett és persze általuk elhalásra ítélt a genealógia, valamint közeli rokona, a heraldika volt. Hivatalosan persze azért, mert ez főleg a népnyúzó, kizsákmányoló nemesség históriáját képezte, ha polgárcsaládok keveredtek közéjük, azok csak amolyan eltévelyedettek, avagy osztályárulók lehettek.


Volt valami látens pszichológiai magyarázata is ennek a családtörténet iránti utálatnak. Azon kívül, hogy Engels már szűk másfélszáz évvel ezelőtt megalapozta a család, mint olyan bűnösségét kimondó elméletét (amelyet ma oly buzgón ültetnek át a gyakorlatba a szivárvány nevében), a konkrét okok nagyon is praktikusak voltak. A komcsi főfontosok (forradalmárok majd funkcionáriusok) ugyanis nem igazán szerettek villogni a családjukkal ilyen-olyan okok miatt, ezért legtöbbször meg is tagadták – többé-kevésbé – becsületes őseik nevét, s álnéven mozgalmárkodtak. Már Lenin, Trockij és Sztálin is felvett nevek, de a szovjet politbürók nagyrészét felsorolhatnánk. S nálunk is: Kun Béla, Rákosi, Gerő, Farkas és Révai, az egész dicső négyesfogat álnéven szerepelt, de a későbbiekben Appel Henrik is, sőt még a proletár internacionalista füleknek oly édesdeden hangzó Csermanek János is „magyarosítottak”. (Bár az „Aczél”-ban azért volt egy kis plágium, ha finoman akarunk fogalmazni...) Vélhetőleg úgy voltak az őseikkel, mint a mai kortárs ballibek a „haza” meg a „nemzet” fogalmával: hallottak már róla, tudják, hogy létezik ilyen, de fogalmuk sincs, mégis mire lehet jó ez az egész. Szóval a „múltat végképp eltörölni” jegyében törölték a mikrotörténelmet is: és a feledés homályába száműzték az ezt számontartó és kutató tudományt – melynek Magyarországon mai blogbejegyzésünk főszereplője, Kempelen Béla volt az egyik vitathatatlan doyenje.

Kismagyari Kempelen Béla 1874-ben született Budapesten, ugyanitt végezte el a jogi egyetemet, majd szolgabíróként dolgozott vidéken, s közben újságíróskodott is. Aztán sutba dobta az egészet, irány a székesfőváros és itt önálló vállalkozásba kezd családtörténeti érdeklődését és ismereteit kihasználva. Szabályos genealógiai és heraldikai irodát működtetett: vállalt mindenfélét, ami ide kapcsolódik, azaz „családtörténeti kutatásokat; magyar vagy külföldi nemesség, címer, előnév kikutatását; cs. és kir. kamarási stb. ősfák egybeállítását; minden nemesi ügy elintézését.” Sőt, még címerfestést is. S mielőtt elnéző mosollyal napirendre térnénk mindeme ódivatú hiúságok felett, vessünk egy pillantást a tudományos életművére.

Mert Kempelen nemcsak szenvedélyesen kutatta a családtörténetet, gyűjtögette az adatokat hangyaszorgalommal, járt utána ilyen-olyan információknak, hanem mindezeket közkinccsé tette könyveiben. Saját bevallása szerint 1913-ra már 15 000 (!!!) nemesi címer volt a birtokában. 1907-ben kiadja első komoly munkáját: A nemesség (Útmutató az összes nemességi ügyekben – Genealógiai és heraldikai kézikönyv) című másfélszáz oldalas összefoglalását, „elméleti alapvetését”. 1910-ben pedig nekilát az aprómunkának: a Magyar Nemesi Almanach: az 1867–1909-ben magyar nemességre, bárói, grófi és herczegi méltóságra emelt családok már valódi genealógiai adattár. De az igazi főmű, „a Kempelen” a következő évben indul, és folytatódik 1932-ig: ez pedig a Magyar nemes családok I–XI. kötete. A magyar családtörténet megkerülhetetlen megalapozója és korábbi főműve Nagy Iván Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal című, 1857–1868 közt megjelent munkája. Azóta is ez a minta és az utolérhetetlen példakép. „Nagy Iván művét igyekezett továbbfejleszteni 1911–1932 között Kempelen Béla. 120.000 családról tervezett írni, ebből 40.000 el is készült, s ezzel messze túlhaladta a Nagy Iván művében szereplő 10–12.000 családot. Jeles elődjének téves adatait sajnos nem javította ki, csupán a tárgyalt családok számát növelte. Az az elv vezette, hogy »ha kötelességünk nemzetünk történetét ismerni, kétszeres kötelességünk ez a saját családunkkal szemben«. Az utókornak szólt Kempelen alábbi megállapítása: »Nem igen hiszem, hogy belátható időn belül valaki még vállalkozik arra, hogy hasonló gyűjteményes munka megírásába fogjon.« Igaza lett.”

Gondoljunk bele: nincs még számítógép, nincs excel-táblázat, cédulák vannak, árkus papírosok és toll meg plajbász – s ekkor valaki több tízezernyi család adatait dolgozza fel! Úgyhogy könnyű utólag fanyalogni, mit nem javított ki, mit nem végzett el – tessék kiegészíteni, kijavítani, itt a számítógépkorszak, pofon egyszerű az egész, hajrá! 1931-ben saját kiadásában jelent meg a Magyar Főrangú Családok című kötete, amelynél szintén panaszkodik, hogy a „kényszerítő körülmények” miatt csak a tervezett terjedelem töredékére futotta. És utána egy különlegesség: 1937–1939 között napvilágot lát a Magyar Zsidó Családok három kötetben. Közben pedig megszületik az első, majd a második zsidótörvény, de vaskos genealógiai munka jelenik meg a tősgyökeres zsidó családokról – újabb adalék a különös és unortodox „Horthy-fasizmushoz”... 1940-ben jön ki a Családkönyv I. Nemes családok polgár családok című könyve, amelyet szintén több kötetre tervezett, ám a történelem közbeszólt. Mégpedig keményen: a háború után miniatűr cégét is államosítják, szenvedélyét kiirtandó burzsoá hókuszpókusznak minősítik, egyetlen sor sem jelenhet meg tőle többé.

1952-ben hunyt el Budapesten. 78 éves volt, s láthatta összeomolni mindazt, amiért élt és dolgozott. Mi több: könyvtáráról, kéziratairól, feljegyzéseiről, összegyűjtött adatairól, levelezéséről semmit sem tudunk – vélhetőleg elkallódtak és az enyészeté lettek. Megsemmisülhettek oly sok más anyaggal együtt a viharos magyar XX. század kegyetlen áradatában. Néhány évtizeddel később egy fiatal kutató egy régiségkereskedés valamelyik kupacában megtalált pár keményhátú fotót, amik a Kempelen-család fényképalbumából származtak – s később az újjászülető Turulban publikálta, ennek köszönhetjük az itt látható portrét.

Idézetek forrásai: Kállay István: Magyar családtörténeti és címertani irodalom, 1984. Előszó – Kempelen Béla archív fényképei: Török Róbert: Fényképportrék Kempelen Béláról és családjáról (Turul, 2012/4)