Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Történelmi előképek vagy történelmi félreértések? Három történelmi hasonlat az ukrán önvédelmi háborúval kapcsolatban

Vajon Ukrajna harca a mi 1956-unk mellé állítható-e? Vajon az ukránok érdemelnek-e úgymond "nácitlanítást", vagy Putyin háborús bűnei mérhetőek a Holocausthoz?

Egy-egy politikai esemény kapcsán természetesen mindig fel szokott merülni a történelmi előképek vizsgálata. Ilyesmivel ezen a blogon én is megpróbálkoztam, azt a kérdést vizsgálva, hogy vajon a nagy ortodox birodalom-egyesítő elődök közül Putyin egy réges-régi bizánci császár vagy az orosz állam újraalapítója, III.Iván nyomdokain jár-e? Az ukrajnai háború esetében az első és számunkra legfontosabb ilyen történelmi hasonlat természetesen a mi 1956-os forradalmunkkal húzott párhuzam.

Új bolygó. (Konstantin Juon, 1921)


Két hónappal a háború kitörése előtt, még január elején az egyik legnagyobb elérésű ukrán hírtelevízió, a 24Kanal műsorában a nagy kelet-európai agytrösztként számon tartott ADASTRA elemzőközpont szakértőjét interjúvolták. A bemondó kérdése a következőképpen hangzott: „Beszéljen bővebben a küszöbön álló magyar–ukrán katonai manőverekről, amelyekkel kapcsolatban Reznyikov úr Maléter Pál honvédelmi miniszterrel nemrég egyeztetett.” A nevezetes elemzőközpont képviselője nem javította ki a szpíker kérdését, bár a rég halott Maléter Pál mártír 1956-os honvédelmi miniszter helyett nyilvánvalóan Benkő Tibor jelenlegi miniszterről volt szó. Az 1956-os példa egyébként a tévesen megnevezett magyar honvédelmi minisztertől (is) származik. Benkő Tibor tavaly decemberi tárgyalásain, amelyet ukrán kollegájával folytatott, példaként a magyarok 1956-os történetét hozta fel, amikor "mindössze biztatást, szóbeli támogatást kaptunk a nyugatiaktól." Hozzátette: „Aztán senki nem jött, senki nem tartotta fontosnak. És akkor mondtam neki, hogy ez a példa legyen intő számotokra. Ne akarjatok Magyarország sorsára jutni!

De ez nemcsak a magyaroknak jutott eszébe. Máshonnan közelítve Joe Biden amerikai elnök így beszélt: "A Kijevben, Meritopolban és Harkivban dúló harcok egy régóta tartó küzdelem legújabb csatái. Magyarország 1956-ban, Lengyelország 1956-ban és aztán 1981-ben, Csehszlovákia 1968-ban. Szovjet tankok nyomták el a demokratikus felkeléseket, de az ellenállás folytatódott, míg végül 1989-ben leomlott a Berlini fal, leomlottak a szovjet uralom falai, a nép győzött”.

Néhány lényeges különbség azért van. A magyar forradalom spontán módon tört ki, egy idegen megszálló hatalom és hazai kollaboránsaik ellen. Ukrajnában évekig készítették fel a hadsereget az oroszokkal való szembeszállásra. Ráadásul ahogyan egy volt CIA-s oroszszakértő fogalmazott: „Ukrajnában azzal kellett szembenéznünk – és szándékosan múlt időt használok – hogy Oroszország vagy a tárgyalóasztalnál vétózza meg a NATO benyomulását Ukrajnába vagy a csatamezőn. És mi úgy döntöttünk, hogy a vétó a csatamezőn következzen be, mert abban reménykedtünk, hogy vagy elrettentjük Putyint, vagy a hadművelete kudarcot vall.” Ez arra utal, hogy Ukrajna nem rendelkezett teljes szuverenitással az oroszokkal való viszony alakítását illetően. Ráadásul a magyar szabadságharc alapvetően arról szólt, hogy a magyarok egyik nagyhatalom befolyási övezetébe sem akarnak tartozni, és a semlegesség volt a cél. 1956-ban Magyarországon nem voltak kimagyarázandó amerikai biolaborok. És legfőképpen nem áramlott a fegyver Nyugatról a szabadságharcosokhoz. A magyar szabadságharc szűk négy hét után a fegyveres szakaszból a passzív, politikai ellenállás szakaszába lépett, ami szintén különbséget jelent. Sajnálatos, hogy mai emlékezetünkben is alig-alig kapnak helyet a nőtüntetés, a munkástanácsok, a Nemzeti Bizottságok csendes hősei. A magyar forradalom vezetőinek nyilatkozatai pedig nem egy nemzetközi kommunikációs kampány részét képezték, szemben a mai ukrán vezetésével.

Diego Rivera: A felkelés (1931)

1956-hoz kapcsolódik a következő történelmi összehasonlítás is. 1956-ban ugyanis az volt a kommunisták alapvető narratívája a forradalomról, hogy a „bűnözők és a prostituáltak fogtak össze a fasisztákkal”. Mint tudjuk, ez nem volt igaz, a köztörvényesítés mint a koncepciós perek egyik módszere a Kádár-féle megtorlás idején nemcsak eszköz volt, hanem cél is. A kommunista diktatúra ezt nemcsak propaganda okokból alkalmazta – azt tudniillik, hogy ki lehessen mutatni mindenkiről, hogy bűnöző volt, lopott, büntetett előéletű, stb. – hanem az emlékezet ellen visel háború részeként is. Ma is valami olyasmi figyelhető meg, hogy Moszkva Ukrajna „nácítlanításáról” beszél. Másfelől az is bizonyos, hogy radikális, soviniszta közbeszéd, az ellenfél dehumanizálása megfigyelhető Ukrajnában. Sőt, nemcsak megfigyelhető, de egyúttal jellemző is. Ebből csak példa az olyan hadijelentés, hogy hány „orkot” semmisítettek meg az ukrán fegyveres erők. A direkt náci eszmeiségre a hírhedt Azov hadosztály is csak egy példa, van ezen kívül még néhány hasonló önkéntes alakulat. Az is bizonyos, hogy az ukrán nemzeti identitás szerves részét képezi a második világháborús ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) örökségének ápolása. Ez a szervezet – Sztyepan Bandera szellemiségének hordozója – nyugodtan nevezhető egyenértékűnek a magyarországi nyilaskeresztesekkel, annyi különbséggel, hogy az UPA hatékonyabb szervezeteket és fegyveres erőket tudott létrehozni. Persze ne legyenek kétségeink: ma az oroszok a „nácítlanítási” akció alatt a gátlástalan második világháborús szovjet birodalmi nosztalgia és emlékezetpolitika kötelező átvételét értik, illetve az új kiadású, „Kis-Szovjetunióba” való betagolódást.

Egy másik idetartozó kérdés ennek tulajdonképpen a fordítottja. Ez pedig így hangzik: Hitlerrel egyenértékű háborús bűnös-e Putyin? Néhány nappal ezelőtt Joe Biden nevezte „háborús bűnösnek” Putyint, március 15-én pedig az amerikai Szenátus hozott egy olyan határozatot – igaz, nem kötelező érvényűt – amelyet a hírekben úgy értelmeztek, hogy a Szenátus Putyint háborús bűnösnek bélyegezte.

Macron francia elnök elhatárolódott Biden kijelentésétől, ami nem is csoda, hiszen úgy nem lehet tárgyalni valakivel, ha már háborús bűnösnek bélyegeztük. Macron egyébként is szeret telefonon beszélni Putyinnal, ami talán összefüggésben állhat azzal, hogy szankciók ide vagy oda, a Lada tulajdonosa, a Renault újraindítja oroszországi termelését. És ez csak az egyik francia vállalat, amely a nagy kivonulás ellenére szépen csöndben marad az orosz piacon. De visszatérve a háborús bűnösség kérdésére: a Budapestre akkreditált ukrán nagykövet asszony legutóbb egy interjúban ezt mondta: „121 meggyilkolt gyermek. Lvivben nemrégiben a főtéren üres babakocsikat sorakoztattak fel, hogy a gyermekáldozatokra emlékeztessenek. Amikor a Duna-parton sétálnak, és elmennek a Cipők holokauszt-emlékmű előtt, gondoljanak ezekre az üres babakocsikra is. Miben különbözik az, amit Putyin tesz Ukrajnával, attól, amit Hitler tett? Putyin az „ukránkérdés” megoldásáról beszél, ugyanúgy, ahogy Hitler a „zsidókérdés” megoldásáról.”. Ugyanebből a kommunikációs sablonból építkezett Zelenszkij ukrán elnök megnyilvánulása is, aki az Európa Tanács ülésén videó-bejelentkezésében hírhedt „Figyelj Viktor!” kezdetű prédikációval hívta fel magára a figyelmet. „Figyelj, Viktor, tudod, mi megy most Mariupolban? Kérlek, ha tudsz, menj le a vízpartra!. Nézd meg azokat a cipőket! Meg fogod érteni, hogy a tömeggyilkosságok a mai világban újra megtörténhetnek. Ezt teszi Oroszország ma. Ugyanazok a cipők. Mariupolban ugyanazok az emberek.”

Jelen sorok írója történészként és közéleti emberként is talán ezeket a megjegyzéseket tartja a legszerencsétlenebbnek, legvisszásabbnak és legcinikusabbnak. Utóbbi jelző magyarázatra szorul: Zelenszkij elnök „Figyelj, Viktor!” felhívása az Oroszországgal történő kereskedés – és főként az energiahordozók vásárlásának – azonnali megszakítására vonatkozott. Eközben Ukrajna Magyarországról importál földgázt, amely földgáz forrása Oroszország. Ez egyébként nemcsak magyar-ukrán viszonylatban van így, hanem az ukránok a németektől is importálnak orosz gázt. Az ember elgondolkozik: vajon ha ennyire fáj Ukrajnának a magyar-orosz gázkereskedelem, akkor ők maguk, az ukránok már abbahagyták az importot?

Visszatérve a holokauszttal való összehasonlítás kérdésére, egészen megdöbbentő még csak a felvetés is. Saját meggyőződésem szerint az sem szerencsés, hogy egyfajta globalista, univerzális véralgebra jegyében a huszadik századi európai totalitárius diktatúrák áldozatait és működését összehasonlítják mondjuk Pinochet bosszúhadjáratával a chilei szovjetbarát baloldal ellen; vagy akár a bozótkésekkel elkövetett ruandai törzsi népirtással. Nem; ne becsüljük le sem a nácik, sem a kommunisták rafinériáját, pusztító erejét, ötletességét. Igaz, hogy a huszadik század az örmények elleni népirtással kezdődött, ami a vészkorszak előképét jelentette; s az is igaz, hogy Srebrenicával fejeződött be, amiről azt hittük, hogy nagy emberirtások korszakának lecsengését, végét jelenti. Ez mind igaz. De az, hogy az ukrajnai háborúban vannak polgári áldozatok, az nem hasonlítható össze sem a holokauszttal, sem pedig a kommunista emberirtásokkal. Sem kiterveltségben, sem az áldozatok számában, sem pedig a módszerességben.

Paul Batou: Száz év népirtásai (a közel-keleti keresztények ellen)

Az ukrajnai háború kísérőjelensége az információs hadviselés is. Nehéz kihámozni, hogy pontosan mi történik, és mi az igazság. Az ukrán kormányzat szerint eddig összesen 6000 civil vesztette életét. Ebből ötezer Mariupolnál, ahol az oroszok meg nem erősített vádjai szerint az ukrán szélsőségesek élő pajzsként használták a lakosságot. Az ENSZ szerint a civil áldozatok száma durván 1200 fő. Ez sem nagyságrendjében, sem pedig a szándékoltság tekintetében nem hasonlítható a totális diktatúrák emberirtásaihoz, sőt, az összehasonlítás sérti a vészkorszak és a kommunizmus áldozatainak emlékét.

Az oroszbarátnak, putyinistának igazán nem nevezhető (sőt…) lengyel elemzőközpont a következőket állapította meg: „Kijevben a vállalkozások folyamatosan térnek vissza a munkához: március 26-án a városban több mint 650 élelmiszerbolt, 300 kávézó, 360 gépjármű-szervíz és 185 fodrászszalon működött (az üzletek működését a "Digitális Kijev" alkalmazásban lehet ellenőrizni). Március 28-án újra elkezdi működését az Adminisztratív Szolgáltatások Központja [ford. kieg.: kb. "kormányablakok"]. […] Az orosz hadsereg az elmúlt héten elkezdte az Ukrán Fegyveres Erők hátországának szisztematikus pusztítását. A rakétákkal végrehajtott légitámadások fő céljainak az üzemanyag-, lőszer- és felszerelésraktárak, illetve laktanyák bizonyultak – naponta ilyen létesítményt pár–tizenpár alkalommal támadnak. Figyelemre méltó, hogy a tevékenységeket precíziósan hajtják végre, s – ahogy a helyi hatóságok kiemelik – szabály szerint lakóövezetben még akkor sem keletkezik kár, ha nagyvárosok (Dnyipro, Lemberg, Mikolajiv, Zaporizzsja) területén lévő objektumokat támad (az esetek többségében a támadások céljainak pusztulását megerősítik). Az agresszort nem a humanitárius, hanem tisztán utilitarista szempontok vezérlik – az oroszok kétszer is megpróbálkoztak olyan objektumok (ismételt) elpusztításával, ahol [a második támadás idején] mentő- és/vagy tűzoltóakciók zajlottak (Zaporizzsjában és Lembergben).”

Ha az ukrán háborút a holokauszthoz lehet hasonlítani, akkor mindent lehet. Ha ilyesmit be lehet mondani, akkor bármit be lehet mondani. A szavak elvesztik az értelmüket, és csak az fog számítani, hogy ki mondja hangosabban, és hogy kinek a szavai mögött mekkora erő van.

Ez pedig a valóságtól történő még nagyobb elszakadást fogja előidézni a poszt-nyugati világunkban.