kiadóvezető
Történetírói arcképcsarnak: ifj. Palugyai Ede
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai számítógépes világunkban lassan már felfoghatatlan, sőt elképzelhetetlen, hogy egyesek a régi időkben miként voltak képesek olyan monumentális tudásanyagot felhalmozni, aminek a bizonyítékát vaskos kötetekben kinyomtatva őrzi életművük. Gondoljunk antik történetírókra – Livius vagy Polübiosz annyit összeírtak, nem csoda, hogy jó részük elveszett a viharosabb időkben. De például Gibbon, Maculay, Michelet, s folytathatnánk napestig, árkus papírokkal és lúdtollal olyan terjedelmű és mélységű írott életművet hagytak maguk után, ami ma őszinte döbbenetre/csodálatra késztet.
S hogyan állunk mindezzel idehaza? Itt leginkább szépíróink „mennyiségi teljesítményét” szoktuk megsüvegelni – lásd Jókai, akinek százkötetes életműsorozatába sem fért bele minden –, de hogyan áll a történettudományunk ezen a fronton? Idézhetnénk a latin/német időkből szerzőket – például Ignaz Aurelius Fessler: Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen 10 kötete durván 9000 (kilencezer) oldal, nem csoda, hogy máig sem fordították le… –, de mi a helyzet a magyarul írókkal? Mai portrénkban egy ilyen monumentális teljesítmény szinte totálisan elfeledett szerzőjét mutatjuk be.
Palugyay Imre 1818-ban született a Zemplén vármegyei Mádon mint Palugyay Pál és Derekassy Zsuzsánna birtokos szülők fia (az „ifj.” jelzőt a neve előtt – amit könyvei szerzőjeként (majdnem mindig) gondosan feltüntetett – így vélhetőleg az indokolta, hogy ugyanakkor a nyitrai püspök is egy Palugyay Imre volt, aki publikált is egyházi vonatkozású írásokat). A mi Palugyaynk Rozsnyón bölcseletet, Kassán jogot tanul; jogászkodni kezd, ügyvéddé avatják, majd 1840-ben m. kir. helytartótanács gyakornoka lesz, s hivatali karrierbe kezd. 1848: Szemere belügyminiszter a Fényes Elek igazgatósága alatt létesített statisztikai hivatal egyik tagjává, majd utóbb 1849. februárban Windischgrätz herceg „az ideiglenesen alakított polgári közigazgatás tanulmányi osztályának titoknokává s ugyanezen év szept. a budapesti főispánság titkárává, 1851 márcz. pedig ugyanitt kerületi tanácsossá nevezte ki, míg végre ezen hivatali minőségnek 1858. jan. 10. kelt legfelsőbb elhatározás folytán való megszüntével, császári tanácsosi czímmel a cs. kir. magyar helytartóság pozsonyi osztályánál titkár lett” (Szinnyei: Magyar írók élete és munkái). 1847-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1866-ban hunyt el.
Életrajza, mint a legtöbb történészé, csak néhány száraz adat, nagyjából érdektelen. Palugyay esetében talán az is közrejátszott, hogy ’49 után is a közigazgatásban maradt (talán „technokrataként” az aktív rezisztenciát választotta a passzív helyett, mint majd évszázad múltán a Kádár-rendszer megannyi tudósa?) De nézzük az életművet!
1844 (szerzőnk akkor 26 éves!) és 48 között megjelenteti a Megye-rendszer hajdan és most. Törvény-történet-oklevelek- ’s egyéb rokon kútfők után előadva című négykötetes munkáját, mely alapos részletességével máig forrásmű (bár már csak szaktörténészek számára. A munka beosztása: 1. Megye-alkotmány, 2. Megye-hivatalok, 3. Megye kiadási rendszer s megye statisztika. I. Tiszán inneni s Tiszán túli megyék 4. Megye statistika. Dunán inneni és Dunán túli megyék és szabad kerületek).
De ez – több más kisebb munkával együtt – még csak a bevezetés. 1852-től elkezdi közölni átfogó munkáját: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása – ebből 1855-ig négy kötet jelenik meg (1. Buda-Pest szabad kir. városok leírása; II. szabad kir. városok 1. rész: Esztergom, Székes-Fejérvár, Szeged, Nagyvárad, Debreczen, Szathmár-Németi, Nagy-Bánya, Felső-Bánya; III. Jász-kún kerületek s külső Szolnok vármegye leírása; IV. Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása, 1855. – s itt sajnos megszakadt.)
Munkájának céljáról ezt írja az első kötet előszavában: „»Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása« czim alatt meginditott jelen feladatom tartalmazandja hazánk valamennyi megyéinek külön külön füzetek- kötetekbeni leírását; és pedig azon rendszerrel: miszerint mindenik megye leírása két részre leendvén különítve, egyik (I. rész) tartalmazandja a megye általános leírását A. – a másik (II. rész) megyében létező valamennyi egyes községek szerinti leírását, B. alatt…” Láthatjuk, a nyelvezete régies, inkább Széchenyit idézi, mint mondjuk Horváth Mihályt. De ha megbirkózunk vele, sok olyasmit megtudhatunk fővárosunkról, s a további kötetekben további városainkról s egyes megyéinkről, amiket nem is sejtettünk, s a múltra rakódott évszázados por által örökre eltakartnak véltünk.
S míg egykori főnöke, Fényes Elek neve közszájon forog ma is – s a Statisztikai Hivatal is a róla elnevezett utcában áll –, Palugyayt elfeledték, műveit nem hivatkozzák, új kiadásuk nincs (reprint sem). A net-en elérhetőek némi keresgéléssel (s az MTA profizmusa mellé egy nagy kérdőjelet tesz, hogy a négykötetes Magyarország leírásából csupán a másodikat sikerült felvarázsolni a digitális könyvtárukba…)
Búcsúzóul pedig pillantsunk bele könyvének néhány gyönyörű térképmetszet-mellékletébe:
