Történetírói arcképcsarnok: Pukánszky Béla és Pukánszkyné Kádár Jolán

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Mai szemlénk főszereplője egy házaspár – ritka hollók a hazai történettudomány egén.

A Pukánszky Béla által szerkesztett német nyelvű, tudományos "ország-imázs" magazin

Pukánszky Béla Pozsonyban született, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, utána német nyelvi lektor, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen német irodalomtörténetet tanít. 1941-től a debreceni Tisza István Tudományegyetem német tanszékének vezetője, és itt maradt 1949-ig – majd a következő évben elragadta a korai halál.

És hogy miféle hangulat uralkodott a háborút követően az egyetemi világban (s az egész országban), arra álljon itt történészünk példája: „Pukánszky Béla németprofesszor [igazolási] tárgyalása és elítélése hozta a bölcsészkar esetében a legviharosabb vitákat. Pukánszky a Magyar–Német Társaság tagja volt, és közreműködött az egyesület sajtóorgánumának, az »Ungarn« című lap szerkesztésében, amelynek »be nem vallott célja a bizottság megítélése szerint Magyarországnak német gyarmati nívóra való lesüllyesztése volt«, illetve »a német propaganda szolgálatában állott, a háborúnak Németország oldalán leendő tovább folytatásának szükségességét a magyar közvélemény előtt elhitetni igyekezett«. A tárgyalás során Szabó Árpád rendkívüli tanúnak jelentkezett, de a meghallgatását a bizottság mellőzte, mert az ógörög professzor felszólalása az ítélethirdetés után történt. Szabó ezek után a következő kijelentést tette: »Dr. Pukánszky Béla egyetemi tanár mellett a szolidaritást vállalom. A bizottság nem áll hivatása magaslatán. Felszólítom a bizottságot, hogy oszoljon föl.« Tariska István, a testület kommunista tagja erre felszólította Szabót, hogy hagyja el termet, majd miután ez megtörtént, a bizottság »megállapította«, hogy »dr. Szabó Árpád magatartása a demokrácia szellemével nem egyeztethető össze«, ezért »a szükségesnek látszó megtorló eljárás megindítása céljából« a jegyzőkönyvet az egyetem rektorához és a népbírósághoz is eljuttatják. A debreceni államügyészségen keresztül az ügy az igazságügyi miniszterhez jutott, aki az esetre azt a választ adta, hogy »a demokratikus szólásszabadságra tekintettel a bűnvádi eljárás szorgalmazásához felhatalmazást nem ad«, ezért nem is indítottak Szabó Árpád ellen rágalmazás vétsége miatt eljárást. Pukánszky ügye fellebbezés után a népbírósághoz került, amely igazolta őt, ezért a német-professzor – egy ideig még – megtarthatta az állását.” (Példa ez arra, hogy kivételes esetekben a népbíróságok is hozhattak igazságos ítéletet.)

A fenti megpróbáltatások ellenére az 1947/48-as tanévben a bölcsészettudományi kar dékánja, a következő tanévben az egyetem rektora volt. Erről így ír A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának története I. (2014, szerk.: Papp Klára), ahonnan korábbi idézetünket is vettük: „Az érdekesség kedvéért érdemes megjegyeznünk, hogy az egyetem és a kar 1948/49 folyamán történő radikális átalakításához rektorként egy bölcsészprofesszornak, Pukánszky Bélának kellett kényszerűen asszisztálnia. A sors furcsa fintora, hogy a kommunista reformok végrehajtásában egy olyan személynek kellett közreműködnie, akit 1945-ben első fokon az igazoló eljárás során politikai szempontok miatt még megfosztottak állásától. 1949 decemberében aztán a német nyelv oktatásának beszüntetése után őt is nyugdíjazták.”

1932-től az MTA levelező tagja – 1949-ig, amikor is minden valamirevaló akadémikussal együtt megfosztották akadémiai tagságától. (1989-ben visszaállították.)

Pukánszky Béla 30 évesen beírta magát a magyar történettudományba, amikor kiadta a több mint 600 oldalas A magyarországi német irodalom története (A legrégibb időktől 1848-ig) című nagymonográfiáját, amiben egyszál maga feldolgozta a honfoglalás és a szabadságharc közti ezredév magyarországi német nyelvű irodalmát – ami tudván azt, hogy a magyar városi polgárság jórészt német anyanyelvű volt, illetve bizonyos időszakokban a német mintegy az ország „hivatalos nyelve” volt, nem kis feladat. A könyv a költői nevű Budavári Tudományos Társaság kiadásában jelent meg, és szerencsére ingyenesen hozzáférhető a net-en.

Ezután különféle szaktudományos publikációk következtek folyóiratokban, illetve önálló kötetekben már inkább a nagyközönségnek szóló – a legjobb értelemben vett – ismeretterjesztő írások, részben az irodalom (A német irodalom kis tükre, 1930, A mai osztrák irodalom, 1936), részben a történelem területéről (Német polgárság magyar földön, 1940, Erdélyi szászok és magyarok, 1943.) S ki tudja, hogy korai halála – erre mondják a nekrológok, hogy „alkotóereje teljében” – mi mindennek a megírásában akadályozta meg.

Pukánszky Béla 1924-ben feleségül vette, Kádár Jolánt, a későbbi neves színháztörténészt. Ő Temesváron született 1892-ben, a Budapesti Tudományegyetemen diplomázott, utána pár évig középiskolai tanár volt, majd az Országos Széchényi Könyvtár, később pedig az Országos Levéltár munkatársa. A kommunista időszakban – szerencséjére – végig dolgozhatott, tudományos fokozatot is szerzett, s tovább publikálhatott.

Kádár Jolán szűkebb szakterülete a színháztörténet volt, ahol szerénytelenség nélkül korszakosat alkotott: A budai és pesti német színészet története című monográfiájának első kötete, amelyben 1812-ig követi az eseményeket 1914-ben látott napvilágot (ekkor 22 éves!), a második, 1812–1847 közötti rész pedig 1923-ban. (A kettő együtt majd’ 500 oldal.) Ezután szorgos munkás évek, majd kiadta a patinás (és presztízses) Magyarország újabbkori történetének forrásai c. sorozatban A Nemzeti Színház százéves története két monumentális kötetét (1938 és 1940 – feldolgozás és okmánytár). Bár nem lett belőle könyvsiker, azért máig a tudományos forrásfeldolgozás és forrásközlés iskolapéldájaként emlegetik.

Kádár Jolán 1989-ben hunyt el Budapesten.

Ha belepillantunk ezekbe a kötetekbe, eltöprenghetünk, milyen furcsa hely is ez a Kárpát-medence: különféle népek élnek/éltek egymás mellett, akik különféle nyelveket beszéltek, de azért a legtöbbször értették egymást – szó szerinti és átvitt értelemben is. Aztán a népek egy része eltűnt, a többiek elkülönültek egymástól, s ma már – miniatűr és provinciális Bábelként – nem értik egymást, nem is emlékeznek egymásra, s elfeledték, ami kultúrájukban közös volt. A Pukánszky-házaspár legtöbb könyvében is más anyanyelvű népek történelméről és műveltségéről van szó, de merheti-e bárki azt állítani, hogy ez nem a mi – magyar – történelmünk?