Történetírói arcképcsarnok: Alföldi András

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Nekünk magyaroknak örökösen visszatérő sirámunk, hogy a nagyvilág nem tud a mi mérhetetlen szellemi kincseinkről, vagy ha netán tud is róluk valamicskét, el már nem ismeri. Főleg az irodalommal vagyunk így, de a humán tudományok is ide sorolhatóak néhány kivétellel. (A természettudományokkal már épp fordítva, ott büszkén emlegetjük hazánkfiait, akik – többnyire Napnyugaton – szédületes karriert futottak be és minden tudománytörténész áhítattal ejti ki nevüket.) Fokozottan áll ez a történettudományra: nem szeretnénk itt belebonyolódni, de azért tegye fel a kérdést magának a tisztelt Olvasó: tud-e 3 azaz három, magyar nyelven hazánkban íródott könyvet mondani az elmúlt 70 évből, ami megüti a nemzetközi színvonalat, s rajtunk magyarokon kívül is érdekel bárkit. Vagy egyszerűbben: például egy lengyel vagy egy belga könyvkiadónak tud-e három olyan magyar történelmi szakmunkát javasolni a fenti időperiódusból, amit érdemes lenne kiadni náluk?

Pedig nincs igazunk: van a magyar történettudományban legalább egy szereplő, aki ugyanazt képviselte a saját szakterületén, mint mondjuk Szentgyörgyi Albert, Bartók Béla, Munkácsy Mihály, Teller Ede etc. a sajátjukén.

Alföldi András 1895-ben született Pomázon. Apja orvos volt, akit korán elvesztett, a család így meglehetős sivár anyagi körülmények közé kerülve. Ennek ellenére végigviszi tanulmányait, Budapesten szerez bölcsészdiplomát, ám előtte még négy évig szolgál az első világháború frontjain – végül egy súlyossá váló sebesülést követően szerelt le. Először a debreceni Tisza István Tudományegyetemen, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanít. (Közbevetőleg: mikor nevezik vissza a debreceni egyetemet?) 1947-ben távozik az országból: Anglia, Svájc (1956-ig), majd az USA (1965-ös nyugdíjba vonulásáig). 1981-ben hunyt el Princetownban, melynek egyetemén munkás amerikai éveit töltötte.

Szakmai munkája olyannyira kiterjedt és szerteágazó volt, hogy abból itt csak néhány apró mozaikképet villanthatunk fel. Egyik korai szerelme a numizmatika volt: az antik/római pénzérmekhez kevesen értettek nála jobban, s kevesen dolgozták fel őket olyan mélységben – egészen tág, kultúrhistóriai és eszmetörténeti értelemben is. Foglalkozott régészettel, főleg Pannóniával, de egész Trianon előtti hazánk területének római-kori történelmével – beleütközve persze a dákóromán elméletbe... A Dacia-problémának több írást is szentelt, legfontosabb talán a Keletmagyarország a római korban, ami a Magyarok és románok című monumentális kétkötetes munka nyitódarabja. (Ez a Magyar Történelmi Társulat 1943–44-es két évkönyve volt – majd’ ezer nagyalakú oldalon, a különféle tudományterületek legjobbjainak tollából –, ami körbejárta az erdélyi magyar-román kérdés históriai vonulatának jópár kardinális csomópontját.)

Ami Pannóniát illeti, említendő a reprezentatívnak szánt, de töredékben maradt Budapest története sorozat (1942–44) kétkötetes nyitódarabja, a Budapest az ókorban, melynek társszerzője volt. Publikált ezzel kapcsolatban a legezoterikusabb szakmai kérdésektől kezdve a legszélesebb nagyközönségnek szóló művekig a teljes palettán. Ez utóbbiakból említsük meg a Szekfű-féle Magyar Szemle Kincsestár-kiskönyvtárában megjelent Magyarország népei és a római birodalom című, népszerű ismeretterjesztésnek (is) szánt kismonográfiát.

Néha át-átrándult az etnográfia és a vallástörténet területére, írt tanulmányt a magyar honfoglalók kettős királyságáról, a medvekultuszról vagy a varázslás lélektanáról.

A negyvenes évek elején nekilátott egy hosszú monográfiának a későrómai birodalomról, főleg Nagy Konstantin koráról és a kereszténység államvallássá tételének problémaköréről. A kötet címéül A pogány Róma a keresztény császárok alatt címet szánta, és a beharangozóban az is szerepelt, hogy az MTA kiadásában kerül majd a közönség elé. A műből két részlet meg is jelent – Nagy Konstantin megtérése (1942) és A keresztény Konstantin és a pogány Róma (1943) a meglehetősen ezoterikus című és mára totálisan elfeledett Olasz Szemle – Studi Italiani in Ungheria című szaklapban.  (Bizony, ilyen zsiráf is volt a Horthy-korszak tudományos állatkertjében...) Majd pedig Az utolsó nagy pannon császár címmel kijött még egy fejezet önálló füzetben 1946-ban.

Elkészült egy rész a folytatásból is, ez azonban már nem jelent meg, a kéziratát vitte magával az emigrációba, majd évekkel később, 1952-ben Oxfordban a Clarendon Press publikálta. A magyar kézirat sorsa ismeretlen, évtizedekkel később úgy kellett visszafordítani angolról a szöveget, mikor a szerző szülőhazájában is megjelent A későrómai birodalom válaszúton címmel.

Alföldi András élete végéig dolgozott, hatalmas munkásságának külhoni része jószerivel ismeretlen hazánkban, az egyetlen A korai Róma című nagymonográfiáját kivéve.

Igen jellemző a magyar „hivatalos” humán tudományos életre, s azon belül is talán a történettudományra leginkább, hogy 30 évvel az utolsó szovjet alakulat távozását követően még mindig nem – vagy csak minimális mértékben – állt neki kipótolni a kényszerű kommunista intermezzo által kreált hiátusokat. Így bár Alföldi kéziratos hagyatékának egy része hazatért, semmi látható jele a feldolgozásának és a köztudatba emelésének. S ami ennél is sokkal fontosabb lenne, emigrációs munkái továbbra is lefordítatlanok.