Történetírói arcképcsarnok: Balogh Jolán

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket. 

Ismét egy hölgyről lesz szó, ezúttal a középkortörténetnél talán némileg „nőiesebb” szakterületről, a művészettörténetéről.

Balogh Jolán (1900-1988) múzeumi dolgozószobájában

Balogh Jolán egyidőben született a XX. századdal, 1900 augusztusában, budapesti polgárcsaládban (apja mérnök, anyja tanítónő). Egy húga volt, Ilona, szintén művészettörténész, néprajzkutató.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerez bölcsészdoktori oklevelet 1923-ban, ezután a Szépművészeti Múzeumban helyezkedik el, a Grafikai Osztályon dolgozik. 24–1926 között a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa, 1926–1928 között olaszországi állami ösztöndíj. 1967-es nyugdíjazásáig a Szépművészeti Múzeum kötelékében marad, utolsó beosztása a Szobor Osztály vezetése.

1937-ben – Radnóti Miklóssal együtt – Baumgarten-díjat kapott, 1000 pengő jutalommal, míg pályája végén, 1969-ben Herder-díjjal ismerték el munkásságát (ezúttal harmincezer márkával).

Balogh Jolán Budapesten hunyt el, 1988-ban.

A II. világháború előtt fő kutatási területe Erdély 16–17. századi művészettörténete volt, egyik első írása a Kolozsvári-testvérekről szóló Márton és György kolozsvári szobrászok c. értekezés (1934). Említsük meg kisebb munkái közül az alábbiakat: a Kolozsvár műemlékei – a várost népszerűsítő kis kötet; Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeiről (1944); Vég-Várad vára (1947); s emellett jópár folyóiratcikk (többek közt a Századokban és a Pásztortűzben).

Balogh Jolán Kelemen Lajossal

És akkor a „főmű”: Az erdélyi renaissance. 1. köt., 1460–1541. A kötet fólió méretben 400 oldal szöveges rész és 100 oldal illusztrációs tábla. 1943-ban jelent meg Kolozsvárott a Teleki Pál Tudományos Intézet égisze alatt működő Erdélyi Tudományos Intézet kiadásában. (A Horthy-korszak ezen műhelyei is megérdemelnének a jelenleginél némivel nagyobb publicitást!) A könyv unicus maradt, folytatását elsodorta a „történelem vihara” – lássuk, miként.

„Balogh Jolán 1945. június 28-án [Kelemen Lajosnak] írt levelében elkeseredetten számolt be a lakását ért bombatámadás pusztításáról. »Elvesztettük minden értékünket, az élethez szükséges minden dolgot, bútort, felszerelést, ágyneműt, edényt, ruhát stb., stb. a szó szoros értelmében mindent, két megdézsmált légó-táska kivételével. De mindennél súlyosabb, hogy elpusztult a szülői otthon, ahol felnevelkedtünk, ahol szüleinkkel oly boldogan éltünk, minden drága pótolhatatlan családi emlékünkkel együtt. […] A másik súlyos csapás volt – 20 éves munkásságom teljes megsemmisülése – az egyetlen Mátyás kézirat kivételével, amely a légó-táskában volt. Elpusztult a könyvtáram, a fénykép-, negatív gyűjteményem, az összes írás- és jegyzetanyagom, minden, amit Olaszországban és otthon meg Erdélyben gyűjtöttem – az utolsó darabig. Mikor egykori kedves dolgozószobám üszkös falai között a fénykép- és iratszekrényem helyén, ahol az erdélyi renaissance anyagát őriztem, megláttam a nagy hamurakást, úgy éreztem, hogy legkedvesebb szellemi gyermekemet gyilkolták meg. Ez oly lelki krízisbe döntött, hogy csak hónapok múlva, húsvét táján tudtam Isten segítségével és kegyelméből odáig jutni, hogy elhatároztam az újrakezdést, az újraépítést bármi nehézségek árán. Mert erre a sajgó, gyötrő sebre csak így remélhetek gyógyulást.«” (Lelki szemeink előtt felrémlik Márai és Toroczkay-Wigand lebombázott budai otthona is, meg még annyi más, szerte a – régi – országban.)

S mint tudjuk, a baj és bánat csőstül jön: 1947-ben elvesztette szeretett húgát és munkatársát, majd két évre rá az elpusztított otthona maradványait is: erdélyi mentorát, levelezőpartnerét, Kelemen Lajost „Balogh Jolán szomorúan tájékoztatta, mi lett egykori kedves otthonából, miután háza mellé – szerencsétlenségére – levele megírásának időszakában Rákosi Mátyás pártfőtitkár költözött. »Lajos Bátyám emlegette a kertünket és a barackfáinkat. Éppen azokban a hetekben, midőn Lajos Bátyám visszaemlékezett, vesztettem el egykori boldog otthonunknak ezt az utolsó maradványát is. A jelenlegi legfőbb lett a szomszédom. Eleinte mindenféle igazoltatási zaklatásokkal megtűrték, hogy hazajárjak. De pünkösd hétfőn meglehetős durva körülmények között kiutasítottak a saját kertemből. Másnap megkezdték a parkosított rész kipusztítását, az összes díszcserjéket, bokrokat, szőlőtöveket stb. tövestől szedték ki, lebontották a filegóriát is, ahol egyszer együtt ebédeltünk Lajos Bátyámmal, kiirtották az élő sövényt és végül lebontották a romvillát. Nagyon fáj, mert most már nincs hova ’haza’ járni.«”

Természetesen megpróbálta újrakezdeni a munkát, de az adott körülmények közt ez csak vergődés lehetett. „Balogh Jolán műve valósággal korszakalkotó, s a rettenetes és átkozott háborúnak magyar tudományos irodalmi nézőpontból a folytatásos anyag elpusztulása a legnagyobb veszteségek közé tartozik. Azóta meghalt B. Jolán Ilona húga, a magyar fatornyok írója, s adatgyűjtő jobb keze a testvérének. Én mégis arra bíztattam Balogh Jolánt, hogy kezdje elől az adatgyűjtést, mert azt a munkát oly tökéletesen, mint ő, senki se tudja elvégezni. Ma aztán 4 évi munka után anyaga 2/3-ad részét újra összeszedte. Erdélyi képanyaga azonban nagyon hiányos még s erre most már a gyűjtés is megnehezült. Több emlék teljesen elpusztult, néhány megrongálódott. Egykori munkatársai, illetve támogatói is részben meghaltak, részben eltávoztak s a birtokos osztály és a magyar közönség az a része, mely B. Jolánt és nővérét gyűjtőútjában oly szerető jóakarattal támogatta, elpusztult. A másik támogató réteg, a papság pedig már csak tengődik.” (Gidófalvy István: Önéletrajz)

Az opus magnum második kötete már soha nem jelenhetett meg. Viszont Balogh Jolán elkészített egy rövid (kb. 200 könyvoldalnyi) szöveges összefoglalót az egész korszakról, ugyancsak Az erdélyi renaissance címmel – ám ennek publikálására természetesen nem volt lehetősége. Ám mint tudjuk, a kéziratok nem égnek el: több mint hat évtizednyi lappangás után a szöveg 2018-ban megjelent – ám korunkra jellemzően szinte teljesen visszhang nélkül maradt…

Erdély híján Balogh a „kutathatót” kutatta: ennek nagy összefoglalásában, a 1966-os „A művészet Mátyás király udvarában kétkötetes monográfiájában a XV. század második felében lezajlott művészi átalakulást mutatta be, kitérve az építészetre, a szobrászatra, festészetre, a miniatúra-festészetre és az iparművészet ágaira. Munkájának I. kötete adattár, forrásgyűjtemény, a II. kötet a korszak művészeti emlékeit bemutató képgyűjtemény. A háromkötetesre tervezett műből a kismonográfia szintű szövegrész nem jelent meg.”

Voltak magyar történészek, akik emigrációba kényszerültek, s ezért kellett témát váltaniuk, mivel a magyar forrásokhoz nem fértek többé hozzá. Balogh Jolán ki sem mozdult Budapestről, de az államhatárok szeszélyes XX. századi mozgása ugyanúgy elzárta kutatási területétől, mintha csak ő maga került volna az óceánon túlra. S így ki-ki eldöntheti beállítódásától függően, hogy a félig tele, vagy a félig üres poharat látja-e életműve szimbólumaként.

Balogh Jolán munkásságáról részletesen lásd Sas Péter kimerítő utószavát a 2018-as Az erdélyi renaissance utószavában. Idézeteinket mi is innen vettük.