Történetírói arcképcsarnok: Bartoniek Emma (1894–1957)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket. 

Bartoniek Emma (a kép forrása: NÖRI / omnia.ie)

Eddig sajnálatosan férfidomináns arcképcsarnokunkban most megpróbáljuk javítani a nemek arányát, bár nincs könnyű dolgunk, mert a II. világháború végéig a diplomázó hölgyek egészen kicsiny hányada érezte hivatásának Klió szolgálatát. Közülük az egyik legkiválóbb és legnagyobb tudású historikus kétségtelenül Bartoniek Emma volt.

Budapesten született 1894-ben, apja pedagógus, az Eötvös kollégium alapító-igazgatója. Öten voltak testvérek, négy leány és egy fiú: öccse, Emil elesett az első világháború elején. Bartoniek Emma Pesten szerez bölcsészdoktori oklevelet, utána az – akkor a Nemzeti Múzeum épületében lévő – Széchenyi Könyvtár munkatársa, 1934-től a kézirattár vezetője. 1945-ben elbocsátották – vajh miért? (Erről nem sikerült semmit megtudni, minden vonatkozó információt szívesen fogadunk.) [Szerkesztői megjegyzés: Csapodi Csaba Bartoniek Emma halála után a Magyar Könyvszemlében a következőként fogalmazott a nekrológban: „A kézirattárnak nála lelkiismeretesebb őre soha nem volt. (…) Mikor szeretett munkahelyet, a kézirattárt — melynek 1926 óta volt tisztviselője, majd mind jelentősebb irányító szerep után 1934 óta forma szerint is vezetője — el kellett hagynia, a családi kör támasza, a testvérek önfeláldozó szeretete tette lehetővé, hogy nem kellett tehetségét aprópénzre váltania azért, hogy kenyerét megkeresse. Később segítségére sietett a Magyar Tudományos Akadémia is.” Évtizedekkel később, Szilágyi Ágnes Judit Bartoniek Emma pályáját felidéző rövid írásában a Tanító c. folyóirat hasábjain idézi Csapodi Csaba megállapítását: „A kézirattárnak nála lelkiismeretesebb őre soha nem volt.”  majd hozzáteszi: „Ennek ellenére 1945-ben állásából elmozdították.” (2003/10.sz.) Bartoniek Emma neve nem szerepel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által őrzött iratok katalógusában sem.]

Bartoniek Emma 1957-ben halt meg, hosszú betegséget követően.

Ennyi, ami tudható – nyúlfarknyi. A róla megjelent nekrológok zárkózott, csak a tudománynak élő személyiségnek írják le – ki tudja, mennyire megbízható forrás egy-egy 1957-es (!) hivatalos megemlékezés, bármennyire működhetett is némi kollegiális szolidaritás. Az ember rejtve marad előttünk – lássuk hát a tudóst!

Első jelentősebb önálló vállalkozása a Tormay Cecile folyóiratának könyvsorozatában, a Napkelet Könyvtárában megjelent Mohács Magyarországa: báró Burgio pápai követ jelentései című fordítás. Burgio munkája alapmű Mohácsról és előzményeiről – sajnos a teljes kiadását azóta is nélkülözzük, mindenki Bartoniek fordítását idézgeti, ha rákerül a sor.

1929-ben a Hóman Bálint szerkesztésében kiadott A magyar történettudomány kézikönyve c. sorozatban „elkészítette teljesen töretlen úton, főleg az Országos Széchényi Könyvtár anyaga alapján a könyvészetet akkor még teljesen nélkülöző magyar történettudomány számára a történeti forráskiadványok bibliográfiáját. Olyan munkát, amely évtizedeken át kiindulópontja volt minden magyar történetíró munkájának.” (Csapody Csaba, Magyar könyvszemle, 1957/4.)

Következő fontos munka 1939-ben – jópár addig megjelent tanulmány összefoglalásaként – A magyar királykoronázások története, a patinás Magyar Történelmi Társulat könyvei sorozatban. Erről írta Kardos Tibor az ismertetésében: „A szerző hosszú évek munkájának eredményét szűrheti le ebben a kristálytisztán összefoglalt, puritán szépségű könyvben.” (Diarium, 1939/3)

Többen „főműveként” említik az 1940-es Codices latini medii aevi Bibliothecae Musaei Nationalis Hungarici, azaz a Magyar Nemzeti Múzeum középkori latin nyelvű kódexeinek jegyzékét. És ezzel vége is. ’45-től fel sem merül, hogy egy sort is publikálhasson – ennek ellenére folyamatosan dolgozik tovább, 1957-be bekövetkezett haláláig. S hogy min dolgozik? „A történeti bibliográfia, a középkori magyar jogtörténet és a kodikológla művelése terén jelentős érdemeket szerzett tudós a magyar történetírás történetének megírását szánta élete főművének. Munkáján fáradhatatlanul dolgozott, s csaknem elkészült már könyvének 1711-ig terjedő első részével, mikor a gyógyíthatatlan betegség az életből idő előtt távozásra kényszerítette.” Ezt Klaniczay Tibor írja az elkészült mű – töredékes – kiadásának előszavában.

Igen, 1975-ben, másfél évtizeddel a szerző halála után a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára közös kiadásában megjelent Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből címmel az elkészült munka egy része (vajh hányadrésze?). Kissé rejtélyes, hogy miért nem az egész (vélhetőleg a szokásos személyes tudományos presztízs-okok játszhattak közre.) Az eufemisztikus „magyarázat” szerint: „Minthogy az újabb évtizedekben középkori historiográfiánk terén több kiváló szakember jóvoltából igen jelentős előrelépés történt, s összefoglaló művek egész sora készült el, Bartoniek Emma hasonló tárgyú fejezetei ma már csak tudománytörténeti értékűek, s ezért ezek közreadásáról le is mondtunk. Bár a XVI.–XVII. század jónéhány történetírójáról is jelentek meg újabban értékes új tanulmányok, sajnos, az egykorú anyag gazdagságát tekintve számuk igen csekélynek mondható. Bartoniek könyve ezekre a századokra vonatkozóan ezért, néhány évtized elmúltával is, hézagpótló marad.” (Klaniczay) Hány ilyen báránybégetésnek álcázott farkasvicsorgást hallottunk/olvastunk anno a komcsiban… amit persze akkor is és azóta is szorgosan magyaráznak, hogy a félig üres pohár helyett nézzük inkább a félig teltet: hiszen a másik fele megjelent…

Maga a munka 550 A4-es gépelt oldal („házilag” sokszorosítva: „Készült az MTA Könyvtára házi sokszorosító részlegében” 400 példányban – ami azért, ismerjük el, tisztes példányszám egy ilyen munkánál!) Szerencsére a munka rajta van a net-en (bár kritikán aluli minőségben, de olvasni azért olvasható). Érdemes belenézni, átszaladni a tartalomjegyzékét, mi kincs rejtőzik karnyújtásnyira a távoli magyar múltban. Másrészt pedig azért, mert megdöbbentő élmény egy könyvtárost/bibliográfust stílbravúron érni: soha senki által nem ismert, nem olvasott, sokszáz éve porladó historikusok munkáiról ír élvezetesen, érdekesen, sőt akár szórakoztatóan. A benne foglalt ismeretanyag pedig egyenesen lenyűgöző.

S el lehet töprengeni rajta, hogy vajh miért estek ki a mai történészi/történetkedvelői köztudatból a Kiegyezést megelőző évszázadok? Igen, évszázadok! Csak gondoljunk bele, ha másba nem is, de hogy két olyan monumentális Magyarország-történet, mint Pray (Annales regum Hungariae… és a többi) illetve Fessler (Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen, majd 10.000, igen tízezer oldalas) munkája, máig nincs meg magyarul – a középkori latint meg oly kevesen olvasgatják ma…

Látszólag messzire kalandoztunk Bartoniek Emmától – de talán tényleg csak látszólag, s a valóságban mégsem…