Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Berzeviczy Albert

Történetírói sorozatunk következő részében olyasvalakiről lesz szó, aki nem csak a magyar tudományosság fejedelmei közé tartozott, hanem előtte a politikát a maga valóságában is gyakorolta.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Berzeviczy Albert (Wikimedia)


Ismét egy politikus/államférfi/történetíró – mégpedig a javából. Hóman Bálint mellett talán a legmagasabb közjogi funkciókat betöltő történész volt. Nomen est omen (némi képzavarral) – teljes neve berzeviczei és kakaslomniczi Berzeviczy Albert volt – Berzeviczén született: ez egy apró, ezerfős, szlovák–magyar lakosságú falu Sáros vármegyében, nagyjából Eperjes és Késmárk között félúton, a Tarca partján. Nem messze húzódott a galiciai határ. (Kakaslomnicz már a szomszédos Szepes vármegyében fekszik, Késmárktól pár kilométernyire nyugatra, ezeregynéhányszáz német, magyar és szlovák lakossal – mármint a 19–20. század fordulóján.

Berzeviczy Albert édesanyja Szinyey-Merse lány – érdekes játéka a sorsnak, és sokat elárul a régi, eltűnt magyar társadalomról, hogy három és fél évtizeddel miniszterkedése után egy Szinyey-Merse követi majd őt a bársonyszékben a Kállay-kormányban. Hősünk jogot végez, majd 1924-ben bölcsészdoktorrá is kinevezik. Kezdetben a szokásos közigazgatási pálya: aljegyző, főjegyző, jogakadémiai tanár (ekkor még Eperjesen működött magyar jogakadémia). Országgyűlési képviselő, miniszteri tanácsos, államtitkár, 1903 és 1905 között vallás- és közoktatásügyi miniszter Tisza István első kormányában. 1917-től a főrendiház (később a felsőház) tagja.

Gyakorlatilag a századfordulótól publikál történészként: az első időkben még inkább csak olasz tárgyú kultúrtörténeti esszéket/tanulmányokat és általános művészettörténeti írásokat (Itália – útirajzok és tanulmányok; A Cinquecento festészete és szobrászata; A tájképfestés a XVII. században; Voyageurs hongrois en Italie dans la première moitié du dernier siècle), de írt a Magyar Történeti Életrajzok című monumentális, reprezentatív történészvállalkozás-sorozatba egy Beatrix királyné monográfiát (kb. 700 oldal!), sajtó alá rendezett forráskiadványt (Aragoniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok).

Közben a tudományos életben is egyre feljebb és feljebb lépdel a ranglétrán: sok egyéb tisztsége mellett volt a Kisfaludy Társaság elnöke (vajh miért vagyunk hajlamosak ösztönösen cinikus vállvonogatással reagálni a „Kisfaludy Társaság” említésére???), de ő volt a leghosszabb ideig regnáló MTA elnök: 1905-től 1936-os haláláig töltötte be a tisztet. (A második helyezett Rusznyák István, már a komcsi diktatúrában, röpke 21 évével, s a közeljövőben sincs sok esély a csúcsdöntésre.)

Mindez lehetett volna egy tipikus kultúrcsinovnyik-karrier is (leszámítva azt, hogy akkoriban azért némi műveltség és tudományos teljesítmény is kellett hozzá, ellentétben a későbbiekkel) – de ez még önmagában nem indokolná, hogy itt szerepeljen a magyar történész-história nagyjai közt. Ezt a helyet a pantheonban utolsó nagy munkájával alapozta meg, ez pedig Az absolutismus kora Magyarországon, 1849–1865 című monumentális műve. Kísértetiesen hasonló volt ez Teleki Hunyadiak korához: mindkettő egy-egy leköszönt, az aktív politikától visszavonult államférfi töredékesen maradt munkája, amik azonban csonka mivoltukban is impozánsak és meghatározóak.

S ha azt kérdezzük, mit lehetett vajh összeírni másfél évtizednyi abszolutizmusról? – amikor ugye volt a hős magyar passzív ellenállás, a pátens meg a diploma, de aztán jött Deák és a kiegyezés... hát akkor csapjuk fel Berzeviczy munkáját.

Első kötet – megjelent 1922-ben, 430 oldalon – 1853-ig jut. S a legelején az indoklás: „Az absolutismus kora történetének megírása nálunk tulajdonképen indokolásra nem szorul; eléggé indokolja az a körülmény, hogy e korszak története a maga teljességében, minden okozati összefüggéseiben, vonatkozásaiban és kihatásaiban, beleértve az emigráczió működését s a társadalmi, gazdasági és kultúrái állapotokat is – mint az idevágó irodalom fölötti szemlémben ki fogom mutatni – mindmáig megíratlan s a korosabb és ifjabb nemzedék előtt egyaránt ismeretlenebb e kor, mint történelmünk sok távolabb eső időszaka.”

A második kötet 1926-ban – 560 oldalon, 1959-ig tárgyalva az eseményeket –, majd a harmadik 1933-ban – eljutva 1862-ig 400 oldalon. Az előszóban beígérve a folytatás/befejezés – de ezt már nem engedte meg a sors: 1936 márciusában az abszolutizmus krónikása örökre lehunyta szemét. Ám művéből még felesége megbízásából – aki az idős szerző diktálására maga írta le az utolsó fejezeteket – Nagy Miklós sajtó alá rendezte az elkészült 100 oldalnyi anyagot, ami 1937-ben 4. kötetként megjelent, eljutva a történetmesélésben 1864-ig. Van ebben valami patetikus: mintha egy Rodin-szoborvázlatot néznénk, ami a maga szinte-torzó mivoltában néha sokkal többet mond, vagy legalábbis sokkal erősebb katarzist vált ki, mint egy elkészült, lecsiszolt, kiállított alkotás.

S ha belelapozunk ezen művekbe, rádöbbenhetünk, mi mindennel töltötte ki szerzője az oldalak százait: a magyar, az osztrák és az emigrációs politikatörténet, hazánk belső viszonyai, a társadalmi mozgásokon kívül a gazdaságiak, és főként a kulturálisak: hosszú fejezetek irodalomról, játékszínről és képzőművészetről meg még sok egyébről.

Igazat kell adnunk Nagy Miklósnak, mikor a 4. kötet előszavában ezt írta: „Népszerű olvasmány ugyan nem lesz a mű soha s egyes megállapításait, ítéleteit később napfényre kerülő adatok, vagy ezután bekövetkező események megvilágításában talán át fogja értékelni, a maga korának szemléletéhez át fogja írni az újabb kutató, akit már nem terhel az anyaggyűjtésnek rengeteg időt és vesződést jelentő gondja. De az úttörés, az alapvetés és az első egységes felépítés dicsősége az abszolutizmus kora történelmének megírásáért minden időre elválaszthatatlanul összeforrva marad Berzeviczy Albertnek, a nagy magyar kultúrpolitikusnak nevével.” Dixit!

S bár maga könyv hozzáférhetetlen ritkaságnak számít, az érdeklődő olvasó az MTA honlapján hozzáférhet elektronikus változatban a net-en (emígyen cáfolva azt a sokszor hangoztatott és sokszor igencsak megalapozottnak tűnő érvet, hogy az MTA a – saját érdekvédelmén kívül – semmi hasznosat nem csinál.) Ha már Berzeviczy Albert – és a többi korábbi elnök – arcképét nem, egy munkáját legalább „feltették”...

(Blogszerkesztői megjegyzés: Berzeviczy Albertről 2017-ben jelent meg monográfia Gali Máté tollából: Berzeviczy Albert - A márványarcú miniszter címmel. A rendkívül adatgazdag, a főhős életét és részben korát is óriási forrásbázison tárgyaló kötet a Szépmíves - Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg. További blogszerkesztői megjegyzés: mivel a "náci" bevett szófordulat a tudományos munkákban is, ezért a "komcsi" kifejezés használatát is indokoltnak tartjuk.)