Történetírói arcképcsarnok: Borovszky Samu

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Borovoszky Samu (1860–1912)

Vannak nevek, amelyek átmennek a köztudatba, s onnantól köznévként funkcionálnak, az illetőhöz köthető tárgyak megjelöléseként. Ilyen a Biro-pen, mint golyóstoll, ilyen William Henry Hoover és a porszívó, meg még sok egyéb. Természetesen a könyvészetben is vannak ilyenek, s a szorosabban vett történelemtudományok terén is – már volt szó a „nagyiván”-ról, de van „a Szinnyei”, „a Petrik” s még jónéhány. Ma „a Borovszky”-ról lesz szó.

Borovszky Samu 1860-ban született a bácskai Bácsordason (Szinnyei még Karavukovának írja a szerb nevéről, akárcsak annak idején Fényes Elek – a német polgárok meg Wolfingennek emlegetik), evangélikus kisnemesi családban. Alapfokú iskolái után 1876-tól Budapesten tanul, itt végzi az egyetemet is. Ezek után Lukács Móric majd Lónyay Menyhért titkára (mai terminus technicus-szal „társadalmilag beágyazódik”), 1884-ben „akadémiai irattárnokká léptették elő” – ugyancsak Szinnyei megfogalmazása, ami érdekesen rávilágít a korszak ma már archaikusként szemlélt mivoltára: ugyan kinek jutna eszébe manapság – a „managerek” világában – „előléptetésnek” titulálni egy „irattárnoki” állást?

1889-ben a Történelmi Társulat igazgatósági választmányi tagjává választották, 1899-ben pedig az Akadémia levelező tagjává.

Történészként tulajdonképpen a korai magyar történelemmel foglalkozott – ezt mára már azonban mindenki elfeledte… Első önálló munkája A dákok : ethnográphiai tanulmány egy 60 oldalas kis mű 1883-ban (23 évesen!), amit követ egy év múlva A honfoglalás története a művelt közönség számára háromszor akkora terjedelemben, mondhatni kismonográfiaként.

A millenniumi lázban élő ország vármegyéi közül mindegyik, amelyik adott magára valamit – márpedig a legtöbb ilyen volt – nekiállt megíratni a vármegye történetét, sokszor a néprajzzal, természetrajzzal, iparral, stb. bővítve (amik aztán jó szokásunk szerint vagy elkészültek, vagy nem). Borovszky önálló munkaként jelentette meg ennek keretében a torzóban maradt Borsod vármegye története a legrégibb időktől a jelenkorig. 1. A vármegye általános története az őskortól a szatmári békéig című munkáját 1909-ben. És ez már át is vezet minket a „főművéhez”.

A millennium időszaka – az előtte lévő évtizeddel, valamint a csúszások következtében az utánival/utániakkal is – a látványos kulturális vállalkozások időszaka volt: elég a nagyszabású kiállításra gondolni, vagy a Hősök terére (és persze a hozzá vezető kisföldalattira). Nem volt ez másként a könyvkiadásban sem: sorjáztak a korabeli szóhasználattal „díszműveknek” nevezett reprezentatív kiadványok: a szabadságharc története, a magyar nemzet története, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, vagy akár a Pallas Nagylexikon, s még hosszan lehetne sorolni. Ebbe a vonulatba illeszkedik „a Borovszky”, azaz a történészünk által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai.

Terv szerint az ország minden megyéje kapott volna egy kötetet az egységes szerkesztésű monográfia-sorozatban – sajnos azonban összesen csak 22 kötet készült el, ebből az utolsó, Somogy vármegye már Borovszky halála után, 1914-ben jelent meg Csánki Dezső szerkesztésében. Azután – mint oly sok mindent – a világháború ezt a vállalkozást is elmosta.

Mindegyik kötete impozáns: többszáz oldal, jó minőségű vastag papírra nyomva, rengeteg képpel, műmelléklettel, térképpel, s mindez egységes, roppant jellegzetes sötétzöld, festett egészvászon kötésben. A tárgyalt megyéről átfogó képet adnak: a természeti környezettől, a történelmen át a jelen állásáig: ipar, kereskedelem, mezőgazdaság, néprajz, a fontosabb városok és falvak, a kulturális élet minden ága, s a kötetek végén a nemes családok, sok-sok címerrajzzal. Nem, nem „tudományt” akartak művelni: nincsenek benne szenzációs új felfedezések, csak a céhbeliek által dekódolható, érthetetlen bikkfanyelven megfogalmazott eszmefuttatások és hasonlók. Az átlag művelt és érdeklődő honfitársakhoz szólt, az úgynevezett „művelt középosztályhoz” – magas átlagszínvonalon, kiváló illusztrációs anyaggal, máig remekül használható szöveggel.

Igazából egyetlen „komoly” tévedésük volt: a folio-méretű, súlyos köteteket a vászonkötés nem sokáig bírta: ergo, ha egy példányt „rendeltetésszerűen” forgattak, akkor az bizony tönkrement, a kötése kivédhetetlenül sérült előbb-utóbb. Ennek köszönhető, hogy manapság kisebb vagyont fizetnek egy-egy vitrinben őrzött, s így megóvott példányért.

És akkor az utókorról: a Horthy-korszakban még megpróbálták folytatni a vállalkozást, kissé módosított sorozatcímmel, jóval szerényebb kivitelben, kissé ad hoc módon, s nem sok sikerrel. Ám a Borovszky máig állja a sarat: megtalálható (ingyenes hozzáféréssel) a net-en, s rendszeresen kiadogatják reprintben, amely kiadványok nagyjából úgy viszonyulnak az eredetihez, mint egy Ferrari replika egy Forma-1 versenyautóhoz (vagy inkább mint egy Opel Astra replika). Viszont állami támogatás mindig csordogál ezekre a vállalkozásokra.

Érdemes még megemlíteni itt minden tudásunk tárházát, a wikipédiát ez ügyben. Azt írja szó szerint, hogy Borovszky közreműködésével készült el a „26 részéből 25” – egy 22 kötetes sorozatnál… Ha a két kétkötetest – Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog – kettőnek vesszük, az is csak 24. Ehhez képest utána kikerült felsorolni 17-et! Brávó! És a tipikus magyar jószándék nevében így minősíti: „A sorozatot később több bírálat is érte főként üzleti jellegű, sorozatgyártású volta miatt” – egy 1929-es (!!!) Mályusz-kritika alapján. Pontosabban egy hosszabb cikkből erről szóló 6 sor alapján. Mármost tudható, hogy Mályusz Elemér kiváló történész volt, de a „népiségtörténetről” ezidőben elég sajátos elképzelése volt. (Egyszer a Wikipediáról is jó lenne átgondolni, hogy mit és hogyan közvetít...)

Búcsúzóul: az írásunkban emlegetett Szalay-Baróti vagy az Osztrák-Magyar Monarchia ma már csak szobadíszek, kizárólag makulátlan példányai adhatóak el polcdekorációnak. Ezzel szemben egy ütött-kopott, saláta Borovszky is többezer forint az antikvár piacon, valamirevaló példánya húszezernél kezdődik. A szabadpiac meghozta az ítéletét, fellebbezésnek helye nincs!