Történetírói arcképcsarnok: Deér József

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Előző blogbejegyzésünkben a világhírű – csak nálunk „némileg” elhanyagolt – Alföldi Andrással foglalkoztunk, lássuk most a vejét, az 1905-ben Budapesten született Deér Józsefet, aki 1947-ben vette feleségül Alföldi Emmát. Deér a budapesti egyetemen végzett, s figyelemreméltó, hogy 1928-ban, azaz 23 éves (!!!) korában már megjelentette A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája című 160 oldalas összefoglaló munkáját, melyben korabeli források alapján sorra veszi a honfoglaló és árpádházi magyarság külpolitikai törekvéseit. (Érdekessége a kiadványnak, hogy Kaposváron jelent meg a Somogymegyei Keresztény Nyomda kiadásában – ami azért nem kis kuriózum a már akkor is budapesti vízfejjel megvert magyar tudományosság történetében. jellemzően a Wikipédián és a Magyar Életrajzi Lexikonban is budapesti megjelenéssel szerepel – a szerkesztők világképébe vélhetőleg képtelenség beilleszteni egy csodabogár vidéki megjelenést – akárcsak a filológiai gondosságot...) Egyetem után tipikus tudós-karrier: ösztöndíj Bécsben (Bécsi Magyar Történeti Intézet), Országos Széchenyi Könyvtár, Szegedi Egyetem, Teleki Pál Tudományos Intézet, majd a pesti bölcsészkar. MTA levelező tagja 1945-től.

1948-ban – apósa mintájára – a szabadságot választotta: irány a hegyvölgyes Svájc. Bernben tanított tovább, itt is halt meg 1972-ben. Alföldi Andrással – s másokkal együtt – 1949-ben az MTA megfosztotta tagságától „illegális külföldre távozása miatt”. Itthoni munkássága alatt – a Horthy-korszak történettudományának főáramába belesimulva – szellemtörténeti módszerrel kutatta a magyar történelem nemzetiségi viszonyait, a koraközépkortól egészen a jelenidőig. Valahogy ez mindig elsikkad a korszak jellemzésénél/értékelésénél: a két világháború közti időszakban a trianoni traumát követően teljes természetességgel fordult a történettudomány a megértés/magyarázat felé, ami gyakorlatilag a nemzetiségek történetének, illetve a magyarsággal való együttélésük kutatását jelentette – s ennek a két évtizednek a legkiemelkedőbb munkái legalább háromnegyedrészt ehhez a témához kapcsolódnak szorosabban vagy lazábban.

Nézzünk Deér néhány tanulmányának a címét, ezt alátámasztandó: A magyar-horvát államközösség kezdetei; Közösségérzés és nemzettudat a XI–XIII. századi Magyarországon; A középkori Erdély; A magyar nemzeti öntudat kialakulása; A szászok jogállása; A szentistváni Intelmek kérdéséhez; Állam és nemzetiség a régi Magyarországon;  A románság eredetének kérdése a középkori magyar történetírásban – vagy korának tematikái közül A Felvidék történetének újabb irodalma (I. rész – folytatása nem jelent meg), illetve a már szovjet megszállás alatt publikált Német nemzetiszocialista történetírás. De ide tartozik a negyvenes évek egyik joggal monumentálisnak titulálható vállalkozása, a Magyarok és románok című kétkötetes emlékkönyv (1943–44), melynek egyik szerkesztője volt, akárcsak az Erdély című reprezentatívnak szánt kiadványé is.

Legismertebb írása viszont az első megjelenése (1938) óta többször is újra kiadott Pogány magyarság – keresztény magyarság, melyben a magyar történelem első néhány évszázadának szellemtörténeti összefoglalását/szintézisét nyújtja.

Aztán emigráció: az MTA kicsinyes bosszúja mellett az elhallgatás: történészek generációi végezhették el az egyetemet anélkül, hogy olvasták volna, vagy akár csak hallottak is volna róla, az érdeklődő nagyközönség – néhány szerencsés kivételtől eltekintve – még a nevét sem ismerte.

Pedig emigrációjában még megajándékozott minket az egyik legnagyszerűbb XX. századi magyar történelmi monográfiával: az először az Osztrák Tudományos Akadémia / Österreichische Akademie der Wissenschaften kiadásában 1966-ban megjelent Die Heilige Krone Ungarns című összefoglalásával. (Erről László Gyula ír majd hosszabb recenziót a Századok 1972-es évfolyamába – csekély hat évvel a megjelenés után... s természetesen a kor ideológiai béklyói által behatárolva.) Ezt elolvasni olyan, mint Rolls-Royce-ban utazni: át kell élni, elmesélni lehetetlen. Elég annyi hozzá, hogy a művészettörténeti, ötvös-technikai kérdéseken kívül a források és a történeti irodalom fényében vizsgálja a Koronát – történelmi oknyomozása pedig egy detektívregény izgalmával vetekszik. Bár a könyv 2005 óta Romhányi Beatrix kiváló fordításában olvasható immár magyarul is, A magyarok Szent Koronája címmel, gyakorlatilag ugyanolyan hallgatás övezte/övezi, mint a kádári békeidőkben... Jellemző, hogy még minden tudásunk kútfeje, a Wikipédia is „elfeledkezett” feltüntetni a magyar kiadást. Akárcsak másik reprezentatív emigrációs monográfiájánál, az 1972-es Papsttum und Normannen címűnél is (magyarul: A pápaság és a normannok, 2010, ugyancsak Romhányi Beatrix nagyszerű fordításában.) Ezúton is gratulálunk a „szabad” enciklopédiának!

Ez már át is vezetett bennünket svájci munkásságának másik központi témájához: a középkori normannokhoz, melyek egyik nemzetközileg elismert kutatójává vált külhoni élete során. Ekkori munkássáról az 1977-es Byzanz und das abendländische Herrschertum című válogatott tanulmányok kötetből nyerhetünk képet. Újabb példáját nyújtja ez annak a nem kevéssé szomorú igazságnak, hogy szépirodalmat még csak-csak lehet emigrációban művelni, de magyar történelmet már nagyon nehéz.

(A sorozat eddig megjelent portréi: Thim József, Ferdinándy Mihály, Teleki József, Nagy Iván, Wertner Mór, Jancsó Benedek (itt, itt és itt), Jakab Elek, Berzeviczy Albert, Lázár Gyula, Alföldi András, Thaly Kálmán, Erdélyi László)