kiadóvezető
Történetírói arcképcsarnok: Erdélyi László
Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Erdélyi László (1868–1947)
Mai arcképünk főszereplője egy bencés szerzetes, Erdélyi László – ennek megfelelően életrajzi adatai nyúlfarknyi kis bekezdésben összefoglalhatóak. 1868-ban született a Pozsony vármegyei Zsigárdon, még nincs 20 éves, amikor Pannonhalmán belép a Bencés rendbe. Pannonhalmán és Budapesten tanul, bölcsészdiplomát szerez, főiskolai tanár, majd levéltáros és főkönyvtáros Pannonhalmán; 1911-től egyetemi tanár Kolozsvárott, majd. 1919–38 között Szegeden, itt 1936–37-ben az egyetem rektora. 1938-ban visszavonul és 1947-ben bekövetkezett haláláig perjel a még Szent István által alapított zalavári apátság Zalaapáti utódában.
Ám amennyire rövid az élete külső eseményeit leíró krónika, annyira hosszú a tudományos munkáinak felsorolása is, nemhogy értékelése.
Kezdjük talán az életéhez legszorosabban kapcsolódó, joggal monumentálisnak nevezhető, 12 hatalmas kötetből álló Pannonhalmi Szent Benedek-rend története (több helyen 14 kötetesként említik, pedig csak a VI. és a XII. kötet oszlik A és B részre, mivel a terjedelmük miatt ketté kellett vágni őket). A sorozatnak nemcsak megindítása és szerkesztése, de két kötetének – A pannonhalmi főapátság története. Első korszak: A megalapítás és terjeszkedés kora. 996–1243, illetve A tihanyi apátság története. I. korszak: Az apátág önállósága. 1055–1701 – megírása is az ő nevéhez fűződik. (A sorozat Pannonhalma és Tihany mellett külön könyvet szentelt a zalavári, a bakonybéli, a bakonyháti és a dömölki apátság történetének, illetve zárókötete az elenyészett bencés apátságok históriája.)
Világi témájú munkáiban főleg a magyar középkorra koncentrált – elismerten ő volt a latin nyelvű magyar források egyik legkiválóbb ismerője, amit ki is használt, mivel munkái jórészt közvetlenül a forrásokon alapulnak, ám saját elméjének szűrőjén áteresztve, s nem ritkán ennek megfelelően torzulva is. Mondhatni: egységbe hozta a források objektivitását egyéniségének szubjektivitásával.
Munkássága során végig szintézisre törekedett: kicsiben és nagyban egyaránt. Ha egy százhúsz oldalas kisebb írást közölt, azt éppúgy az összefoglalás igényével tette, mint majd’ ezeroldalas monumentális alkotásiban. Elég végigfutnunk néhány kötetcímet: Az egyházi vagyon eredete és jellege Magyarországon (1913), Magyar művelődéstörténet (1915–18), A székelyek eredete (1918), Árpádkor – a magyar állam, társadalom, művelődés legrégibb története 1301-ig (1922), A magyar lovagkor társadalma és művelődése : 1205–1526 valamint A magyar lovagkor nemzetségei, 1200–1408 (1932), Magyarország törvényei Szent Istvántól Mohácsig (1942). És még folytathatnánk.
Ám ugyanakkor örökös „reformer” maradt: mindenáron új és „saját” rendszerében akarta láttatni a magyar történelmet, amihez új és még újabb históriai és metahistóriai írásokat adott közre: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései (1911) és ennek vitája nyomán A tizenkét legkritikusabb kérdés: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései c. könyv bírálatához (1917) Magyar történelem új rendszerben, illetve Praktikus magyar történelem (mindkettő 1931).
Ennek a tendenciájának legalaposabb megnyilvánulása az 1936-os kétkötetes, több mint 850 oldalas egyik fő összefoglaló munkája, a Magyar történelem Művelődés- és államtörténet (I. Magyar középkor. II. Magyar újkor). És itt álljunk is meg egy pillanatra! Vegyük szemügyre az utókor (és talán már a kortársak) háládatlanságát! Az csak a hab a tortán, hogy a wikipédia Erdélyi munkáit ismertető felsorolásából kimaradt, vélhetőleg mivel a Magyar Életrajzi Lexikonból úgyszintén hiányzik a műfelsorolásból. Viszont az már súlyosabb, hogy a könyv totálisan kiesett a köztudatból, pedig hozzáférhető, szinte fillérekért kapható jópár antikváriumban, ugyanis annak idején az Athenaeum Kiadó széles nagyközönségnek szánt, a különféle (főleg európai) népek történetét bemutató népszerű sorozatában jelent meg, nagy példányszámban.
Már a korabeli kritika (Századok, 1938) sem volt túl kíméletes: recenzense így kezdi írását: „A Hóman–Szekfű-féle Magyar Történet megjelenése után egyelőre talán fölöslegesnek látszik egy újabb összefoglaló magyar történelemnek megírása...” – ám azt ő is elismeri: „Jellemzi a magyar történet kútfőinek, különösen a középkoriaknak szinte párját ritkító alapos ismerete. A munka anyagi gazdagsága és telítettsége egyenesen szemet kápráztató. A forrásokból minden értékesíthető adatot kiszedett és belefoglalta őket gondolatépületébe. Műve szinte tárháza az újszerű megállapításoknak, ismeretlen vagy kevésbbé ismert részleteknek és tanulságos összefoglalásoknak. Alkotása egyúttal az első teljes magyar művelődéstörténelem.” Ám aztán jön a fekete leves: „Igaz, hogy eredetileg négy kötetre tervezett könyvét felényi terjedelműre volt kénytelen csökkenteni (s ezt a munka irodalmi élvezhetősége nagyon sínyli), mégis e szűk [850 old!!!] mérethez képest is csak egészen elvétve és lazán odavetve talál az ember benne egy-egy utalást más szerzőkre. Azt is sajnálattal kell megállapítanunk, hogy hírneves, modern külföldi történetírók felhasználása a kelleténél csekélyebb mérvű. Bizonyára jórészt ennek következményeként hiányzik nála az újabb szellemű történetírás levegője. Általános korjellemzései nem eléggé mozognak összehasonlító európai alapon, s talán ennek tudható be, hogy elmefuttatásai sokszor inkább külsőségesek, semmint mélyrehatók. Az egész rendszeren (40 éves nemzedékkorok) bizonyos mesterkéltség és merevség ül. A két kötet terjedelmében és beosztásában nincs meg az összhang, az újkori államtörténet mostohább elbánásban részesült. A művelődéstörténetnek teljes elkülönítését és 12 fejezetre osztását – bármennyire hasznára is válik ez a tájékozódásnak és áttekintésnek – a mai történeti módszer nem látja szívesen. Csak egészen röviden érintjük egyes személyneveknek többféle, különös alakban való közlését és sok fejezetcímnek sajátszerű csoportosítását és modoros hangzását. Nagyon emelte volna a munka használhatóságát legalább rövid összefoglalásban adott forrás- és könyvészeti útmutatás és bírálat, továbbá a kincsesbányát képviselő nagy anyagban jó név- és tárgymutató által történő tájékoztatás.” Írja mindezt Vanyó Tihamér pannonhalmi (!!!) tanár.
Kívülálló laikusként a bírálatot igaztalannak kell ítélnünk: egyszerűen arról van szó, hogy Erdélyi egy másfajta, kissé archaikus/archaizáló magyar nyelven írt, jónéhány soron át húzódó többszörösen összetett mondatokat használ – kissé mintha Széchenyi, vagy még korábbi szerzők munkáit olvasnánk. Elismerjük: nehéz szöveg, még az 1930–40-es évek olvasóinak is, nemhogy a maiaknak. Ám ha vesszük a fáradságot és elég energiát szentelünk a megértésének, akkor olyan tárháza bukkan fel az eddig nem is sejtett ismereteknek, ami valóban párját ritkítja.
Említsük meg végül munkái sorában A mohácsi vész nemzedéke című roppant érdekes és formabontó írást, amit Szerémi György fordításával együtt jelentetett meg, és amit legjobban az alcíme jellemez: Néplélektörténeti korrajz egykorú emlékiratból ( e két rész együtt laza 900 oldal).
Ami emberi egyéniségét illeti: mint majd’ minden, a szakmájában kiemelkedő tudósember, a szélsőségességek közt mozgott. Sok tanítványa állítólag rajongott érte, ugyanakkor a szakmájában kevesen folytattak nála élesebb, sőt talán durvább tudományos vitákat. Csóka J. Lajos a Századok 1947-es nekrológjában – a szükséges eufémizmussal – ezt írja róla: „Gazdag irodalmi munkássága nem volt ment az ellenmondásoktól. Erős egyéniség volt, aki túlzottan is bízott saját éleslátásában és kritikai képességében. Amit ő helyesnek vélt, attól nehezen tudott megválni. Alig tudta elképzelni, hogy ugyanazt a kérdést másként is lehet látni és megoldani, mint ő elgondolta, – s hogy közben ő maga is tévedés áldozata lehet. Ez a magabiztos optimizmusa s az ellenvélemények sokszor felületes kezelése, ami főleg az irodalmi – elsősorban a külföldi – eredmények, analógiák stb. figyelmen kívül hagyásában jelentkezett, nem egyszer hátrányosan befolyásolta tudományos működése eredményességét.” Közismert volt Tagányi Károllyal folytatott, több éven át húzódó vitája – mely talán csak Szekfű Rákóczi-vitájához mérhető a magyar történettudomány történetében.
Erdélyi László történészi alakját mai, 21. századi kisszerű valóságunkból szemlélve olyan érzésünk támad, mint mikor a kelet-európai síkságon visszagondolunk azokra az időkre, amikor itt még bölénycsordák éltek – miközben szemünk előtt már csak néhány megnyírt birka legelészi a tarra vágott rétet.