Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Ferdinándy Mihály

Feledésre ítélt, pedig felejthetetlen életművet maga után hagyó történetíróinkat bemutató sorozatunk újabb része. Ezúttal Ferdinándy Mihály (1912-1993) életművét és pályáját mutatjuk be.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Most olyasvalakiről lesz szó, akit a kanonizált történettudomány soha nem fogadott be, akit a „hivatalos” magyarországi történész-szakma mindig „szellemes dilettánsként”, vagy jobb esetben „extravagáns ötletelőként” kezelt. Pedig egyetlen bűne volt csak: érdekesen és újszerűen írt. Ferdinandy Mihály Budapesten született, illusztris családban: apja egy időben országgyűlési képviselő, nagyapja az MTA levelező-tagja, egyik nagybátyja többszörös miniszter. Amolyan „csodagyerekként” – vagy „csodafiatalként” – indul: szépirodalmi és történészi karrierje rendkívül gyorsan lendületet vesz. Az egyetemen állítólag Szekfű Gyula egyik kedvenc tanítványa.


Érdeklődése nagyon korán a magyar honfoglaláskor időszaka és az Árpád-ház felé fordult. 1937-től elkezd Az ország útja című folyóiratban Árpád-házi királyportrékat közölni. (Igen, volt egy ilyen nevű folyóirat, mégpedig meglehetősen érdekes – s ha már itt tartunk, engedtessék meg egy röpke kitérő. Vajh a két háború közti kulturális/társadalomtudományi folyóiratkultúrából mi maradt meg élő hagyományként? Persze az obligát és mindenütt jelenlévő Nyugaton kívül... Ott van az „ellentettje”, a Napkelet. Meg persze a Magyar Szemle, a Szekfű/Bethlen páros havi „félhivatalosa”. És a számtalan egyéb, rövidebb-hosszabb életű kezdeményezés? Mennyit tartunk számon, vagy mennyit említenek meg az egyetemi kurzusokon, horribile dictu a gimnáziumban? És most sürgősen: zárójel bezárva! Vissza Ferdinandyhoz!)

1941-ben megjelenik a Mi magyarok. Tíz tanulmány a magyar történelemből – mégpedig a Rózsavölgyi könyvkiadónál. (Dolgozott is náluk egyébként, tehát mintegy „házon belül” volt.) Innen is látszik, hogy már outsiderként kezd, nem csak leküzdi magát. Ugyanis komoly céhbeli történész nem publikált a Rózsavölgyinél. (Ez a tradíció azóta is megmaradt – erről is lehetne írni egy-két bikkfangos cikket, hátha eléri kedvenc blogunkat az első sajtóper...) A könyv kb. 400 oldalon rendkívül szellemes esszéket közöl hazánk különféle sorsfordító személyeiről és időszakairól, azért hangsúlyosan a koraközépkorról (néhány fejezetcím: A magyar mondakör, A honfoglaló magyarság,  A magyarság megtérése, Árpád nemzetsége, A magyar birodalom, A kereszténység védőbástyája, „Német maszlag, török áfium”, Mária Terézia százada). Aztán jön a nagy dobás: a ’43-as Az Istenkeresők – Az Árpád-ház története. Szerzőnk ekkor 30 éves!!! És tökéletes háttértudással megírja az Árpádok végtelenül ambivalens családjának végtelenül ambivalens históriáját. Mégpedig a Szondi-féle sorsanalízis szempontjából.

Ballib tollforgatók kedvenc toposza a tisztán antiszemita-, proto- vagy egészen fasiszta Horthy-korszak. És akkor itt a magyar fasiszta slamperei újabb kiváló példája: 1943-ban, négy évvel a második zsidótörvény után megjelenik egy fiatal történész könyve, amelyben deklaratíve a zsidó Szondi György tanainak a magyar történelemre való alkalmazását látja az üdvös és követendő módszernek a nemzet históriájának megértéséhez és megírásához. Hallgassuk meg a szerzőt kissé hosszasabban – s közben elkalandozhatnak gondolataink a történettudomány mibenlétéről és metafizikájáról:

„Ahogy a történettudomány most bennünk [értsd: a szellemtudomány művelőiben] visszatérőben van egyetlen méltó és értelmes tárgyához, az emberhez, úgy az orvostudomány is kiszabadult szűk materializmusából és – hála Freud, Jung és Szondi működésének – megint az emberrel, mint totális egységgel, az emberi exisztenciával, mint psycho-physikai, részleges megnyilvánulásai mögött globálisan összefüggő létezővel foglalkozik. Így hát az ebben a könyvben feltáruló sorsábrázolás a Szondi-féle genetikus sorstan eredményeihez áll legközelebb. A genetikus sorstan szerint úgy az egyes ember, mint az emberi közösségek sorsa választásaikban mutatkozik meg. Ősi ösztönerőink választatnak velünk. Ezeket az erőket, mint őselemeket, sorstényezőket, gén-eket hordozzuk magunkban. E gén-ek mindenikében egy-egy ős jelenti meg magát. Őseink választanak tehát bennünk és általunk, őseink, akiktől származunk s kik rejtőzően tovább élnek bennünk. A sors törvénye a genetikus sorstan szerint abban nyilatkozik, hogy azok vonzódnak pár- és társválasztásban egymáshoz, akik ősrokonok. A sorsnak ezt a törvényét hívják genotropizmusnak. (Szondi.) Ámde a kérdés megfordítható. Azt mondhatjuk, hogy akkor, amikor valaki élettársat keres, egyben ősöket választ eljövendő utódai számára. Ezért beszélek munkámban ősválasztásról. (L. Szondi: Schicksalsanalyse. Benno Schwabe. Basel. 1943.) Amint a kultúrát ősök és utódok sorsosan egybefüggő műveként kezdjük tekinteni, amint engedjük, hogy a kultúrák történetét mozgató gének nemzedékeken át ható munkája megvilágosodjék előttünk, úgy jönnek megint az életbe vissza régen elsüllyedt egyéniségek, összefüggések, sorsok. A mi őseinkről van szó, a mi sorsunk gyökérzete tárul fel, amidőn, mint valaha Machiavellinek, a történésznek, az ő ősei, a múlt megnyilatkozik előttünk s régi szellemek kérdéseinkre „per loro umanità” válaszolnak nekünk. Ezért fontosabb számunkra az intuíció minden más, a megértést szolgáló eszköznél, mert az intuícióban – mint Szondi mondja – tulajdonképpen őseink adnak hírt magukról nekünk. Saját exisztenciánk így veszi fel magába a kultúra egész történetét. Sorsunk az emberi történet egészének sorsává tágul ki. Ezzel maga a történész is elérte a legnagyobb emberi célt, aminek egész élete, egész életünk szolgálatában áll.”

Hosszabban idéztük – mivel ilyet azóta sem írt le senki. (S Szondi mellett volt még ott Kerényi és Prohászka Lajos is – szintén nem a magyar historikusok kedvencei.) Jött is a reakció – például Joó Tibor a Magyar Nemzet 1943. július 7-i számában, ami azért is érdekes, mert Joó a szellemtörténet egy ifjú titánja volt akkortájt. De ennyi „szellem” még neki is sok volt...

Ferdinandy 1943-ban elutazik Portugáliába, itt rövid ideig a lisszaboni egyetemen ad elő. (Persze a mitológia őt is utolérte, állítólag ő is egyike lett volna azoknak a magyar „kiküldötteknek”, akik informálisan a szövetségesek felé egyengettek volna valamiféle utat. Ehhez ugyan „kis hal”-nak tűnik egy fiatal egyetemi oktató, de hát azokban a zűrzavaros időkben sok furcsaság történt. Hogy mennyi igaz ebből, talán soha nem fogjuk megtudni bizonyosan.) Utána már haza sem tér: a háborút követően átteszi székhelyét Dél-Amerikába, majd végül Puerto Rico. Itt él a feleségével haláláig, s oktat a helybéli egyetemen, valamint időnként vendégtanárként európai universitasokon is előad.

Sajnos az emigrációban őt is elérte a magyar emigráns írástudók keserű végzete: elapadt az itthon ég oly buzgó sugárban áradó ihlet. Nem mintha nem írt volna még történelmi műveket: írt, de ezek már messze nem olyan katartikus hatásúak, mint Az istenkeresők. Megírta a mohácsi vész korszakát: Magyarország romlása, 1490–1526 (Róma, 1979), a magyar Anjouk korát: Országok úrnője (Róma, 1985), de írt egy monográfiát III. Ottó császárról is.

Ezeken felül papírra vetett kultúrtörténeti esszéket/útirajzokat – amolyan kissé Utas és holdvilág stílusban –, egyet a spanyol nyelvterületről: Magyar portyák ibér földön 1943–1957 (München 1963), egyet pedig az olaszról: Itália és az északi ember (München 1976). Ez utóbbi füzetekben jött ki, némiképp feltámasztva Németh László Tanújának heroikus vállalkozását (bár Ferdinandy hamarabb abbahagyta, mint Németh, aki a 17. füzetig jutott...)

S ha már itt tartunk, elmélázhatunk azon, hogy nem csak szépírók, de történészek is mennyire a hazájukhoz vannak kötve az életművükkel. Míg megannyi magyar természettudós, filmrendező és üzletember aratott hatalmas sikereket külföldön a szakmájában, a történészeink meg az irodalmáraink szinte egytől-egyig elkallódtak, eljelentéktelenedtek, sőt sokszor provinciális emigrációs belharcokba merültek. Akik meg a csúcson maradtak, azok szinte kivétel nélkül elváltak kedvenc magyar témáiktól és „nemzetközi” tárgyat kerestek kutatásaiknak: Alföldi Andrásnak könnyű dolga volt, mert az antik Róma Pannonia és Dacia provinciájából átaraszolt a birodalom más területeire, de veje, Deér József már inkább a normannokkal foglalkozott Svájcban. Miskolczy Gyula is amolyan „Magyarország története kézikönyv”-et írt csupán Bécsben, nagyobbívű munkák helyett... de ne kalandozzunk ennyire el!

Ferdinandyról szólva meg kell még emlékeznünk a magyar tudósok egyik jellegzetes gügyüjéről – ha szabad ezt a szlenget használni, de ez tűnik a legpontosabbnak –: jópáran közülük azt a fixa ideát dédelgették/dédelgetik magukban, hogy ők tulajdonképpen irodalmárok is. A legtipikusabb ilyen Hamvas Béla: néha írt egy-egy regényt (sajnos hosszabbakat), amiket aztán ájult imádói hajlamosak magas-irodalomnak tartani. S még nem akadt egyetlen ártatlan szemű kisgyermek se, aki elkiáltotta volna a „király meztelen”-t. Ugyanígy Ferdinandy: már emigrációja előtt hosszú-hosszú családregénnyel lopta a saját és mások drága idejét (A menekülők, A Szentgáliak) – ahelyett hogy az Árpádokról írt volna sokkal többet és izgalmasabbat –, de később külhoni évei alatt is futotta ebből a meggyőződéséből... aztán a feledés pora villámgyorsan elborította ezeket a regényeket.

Ferdinandy Mihály 1993-ban hunyt el (egy angliai látogatása során).

Összegezve: nehéz megítélni az életművet. Szakmai berkekben totálisan negligálják – de hát ez a magyar történésszakma végtelen rugalmasságát és nagyvonalúságát ismerve még pozitívum is lehetne. A maximális dicséret, amit róla hallottam, hogy „szellemes és jól ír”. Igen, írásai kétségkívül telve vannak stílbravúrokkal. Ugyanakkor az az alapötlete, hogy a korszak mindent uraló szellemtörténetét megpróbálja összeházasítani a sorsanalízissel (valamint némiképp a mitológiakutatással), már önmagában is megért volna egy nemzetközi történészhírnevet – sokan ennek a töredékével futottak be (elég egy Huntington banálisan triviális elméletére, vagy egy Fukuyamára hivatkozni, akinek a jóslatai annyira jönnek be, mint a magyar ballib belpolitikai elemzőké.) Mikor a magyar történészszakma visszakanyarodott vagy 120–150 évet, és ismét alámerült a legkezdetlegesebb pozitivizmus mocsarába, ahonnan nem kis erőfeszítéseket téve az 1920–30-as években sikerült részben kivergődnie, felüdítő valami nagyívű és lebilincselő koncepciót hallani hazánk múltjáról. Persze, az Árpád-házi királyok sorsválasztásáról szóló fejtegetésekhez nem lehet oldalanként 6–8, korabeli oklevelekre támaszkodó lábjegyzetet fűzni, ami aztán meglapozza a következő pályázatot és egyetemi rangfokozatot. Viszont számunkra, egyszerű pórnép és mezei érdeklődők számára végre testközelbe került hazánk első néhány évszázada, ami ha talán nem is úgy volt minden részletében, de azért „szép” és a „miénk”.