Történetírói arcképcsarnok: Jakab Elek

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Jakab Elek (Grób László gyűjteménye)

Jakab Elek a Maros-széki Szent-Gericén születik 1820-ban. Fiatalkorában tipikus erdélyi életutat jár be: iskola Székely-Keresztúron, aztán Kolozsvárt a református kollégium. Utána hivatalnokoskodik és jogászkodik, közben levéltárakat búj. Ez folytatódott is volna békésen, ha nem jön 1848: Erdély egyesül Magyarországgal, ő pedig honvédként (!!!) belép a seregbe. Harcol Bem alatt, egészen alkapitányi rangig viszi. Utána orosz fogság, majd – modern szóval – internálás, és gazdálkodás saját birtokán. Ahogy később fokozatosan lazulnak a viszonyok, egyre többet jár Kolozsvárra, ott is nősül, jellemző módon a főkormányszéki levéltár igazgatójának leányát veszi el. Belemerül a kolozsvári szellemi és művészeti/irodalmi életbe, s közben ő is levéltárosi „karrierbe” kezd, ami 1867-re az erdélyi királyi kormányszék levéltárának igazgatói állásáig ível. „1873-ban az unio következtében, törvényileg kimondatván, hogy az erdélyi országos levéltár Budapestre helyeztessék” – ő is tevékeny részese a költözésnek és az új felállásban levéltároskodik tovább, immár gyakorta a székesfővárosban, ahol többek közt az Akadémia – melynek 1870-től levelező, 1889-től rendes tagja – levéltárának rendezését is ő vezeti. Számos társadalmi és tudományos kötelezettségnek tesz eleget, s mindvégig kutat és publikál történészként, mígnem 1897-ben elragadja a halál.

Tipikus „bölcsész-karrier” – leszámítva persze a ’48–49-es katonás éveket. S hogy ennek a kívülről nézve szimpla, könyökvédős életnek miféle hozadéka volt, az már mai szemmel elég elképesztő – úgy mennyiségileg, mint minőségileg. Munkássága ismertetésnél a bőség zavarával küszködünk...

Kezdjük talán a legismertebbel: az egyre inkább öntudatra ébredő és lassan a millennium lázában égő Magyarország a központi adminisztráción kívül is egyre többet áldozott múltjának megismerésére/megismertetésére. A vármegyék és a városok mondhatni „monographia-lázban” égtek: minden valamirevaló testület megbízást adott történetének megírására. A „Borovszky” („Magyarország vármegyéi és városai” – amely díszkötésénél és elterjedtségénél fogva a legismertebb – csak a jéghegy csúcsa.) Számtalan más érdekesebbnél érdekesebb megye-, táj- és városmonográfia jelent meg ezekben az időkben. Ezek közül is az egyik legjelentősebb Jakab Elek Kolozsvár története. Három vaskos kötetben a történeti rész: 1. Ős-, ó- és középkor, 1540-ig (640 oldalon), 2. Nemzeti fejedelmi korszak, 1540–1690 (830 oldalon), és 3. Habsburg-Lotharingiai korszak, 1690–1848 (több mint ezer oldalon). Ehhez járul két kötet oklevéltár (mintegy 1200 oldal). S végül mindehhez még tartozik két vékonyka, de annál impozánsabb kötetben a költői „Kolozsvár története világositó rajzai” név alatt megjelent néhány térkép és több tucatnyi gyönyörű kőnyomatos illusztráció. Nem csoda, hogy a munka 1870-től egészen 1888-ig eltartott – két évtizedbe tellett, míg az egész sorozat napvilágot látott.

Érdekes helytörténeti munkája továbbá A királyföldi viszonyok ismertetése – ennek első része (1871) a tulajdonképpeni leírás és történeti rész, a második része (1876) a Királyföld közigazgatási rendezéséről szóló törvényhozási vitához szól hozzá (mintegy 450 oldalon...). A törvényt 1876-ban fogadták el mint az 1876. évi XII. törvénycikk a Királyföldről (fundus regiusról), továbbá a szász egyetem (universitas) rendezéséről és az egyetemnek, valamint az ugynevezett hét biráknak vagyonáról. (A fiatalabb olvasók kedvéért: Királyföld = az erdélyi szász autonómia központi régiója. Mint annyi minden, ez is végleg eltűnt Erdélyből, miután a kommunizmusban természetesen felszámoltak mindenféle autonómiát, azután Ceaușescu elvtárs „véglegesen megoldotta” a kérdést: devizáért eladta a német lakosságot az akkori NSZK-nak. Még szerencse, hogy a forint akkoriban nem volt „keményvaluta”...)

Vissza Jakab Elekhez és egy boldogabb korszakhoz! Még egy nagyobb, „klasszikus” helytörténeti munka fűződik a nevéhez: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1848-ig. Eredetileg ezt is ő írta volna egyedül, de csak I. Apafi Mihály fejedelemségének végéig, 1690-ig jutott, amikor a halál kicsavarta a kezéből a tollat. A munkát Szádeczky Lajos fejezte be, és így jelent meg kettejük neve alatt 1901-ben.

De írt Jakab Elek az élete során jópár kisebb-nagyobb könyvet, főleg erdélyi történelemről – Apafi fejedelemről, Wesselényi hűtlenségi peréről, az erdélyi hírlapirodalomról és a székely telepekről, stb., stb. –, valamint számtalan rövidebb-hosszabb tanulmányt, cikket folyóiratokba. „Sokat dolgozott s egész kis könyvtár lenne megjelent értekezéseiből, műveiből, melyeknek tárgyát kiváló előszeretettel Erdélyország történetéből merítette”, ahogy a Századokban írták róla.

Végére hagytuk személyes visszatekintését ifjúkora romantikus idejére: 1880-ban kiadta Szabadságharczunk történetéhez: visszaemlékezések 1848–1849-re címen élményei leírását. Egyszerű, külső eseményekben – a viharos 1848–49-et leszámítva – szegény, de szellemiekben gazdag, dolgos élet volt az övé. Köszönjünk el tőle a Századok nekrológusának szavaival: „Irodalmi tevékenységével maradandó emléket állított magának s neve Erdély történetének munkásai között mindig tisztelettel és elismeréssel fog emlegettetni.”

Jakab Elek a Házsongárdi temetőben nyugossza örök álmát.