Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Jancsó Benedek. I. rész

„Tiszteltük Jancsót s tudtuk, hogy vastag könyveket szokott írni – de azokat nem olvastuk el, reá nem hallgattunk.” Pedig el se kellett volna olvasni, elég lett volna csak belelapozni. Egy magányos hang, aki Erdély elvesztésére figyelmeztetett jóval Trianon előtt.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.


A székely lófő Jancsók 1625-ben kapták nemességüket Bethlen Gábor fejedelemsége alatt. Nagynyújtódi Jancsó Benedek a székelyföldi, Háromszék vármegyei Gelencén született, középfokú tanulmányait Csíksomlyón és Kolozsvárott végezte, majd egyetem: Kolozsvár és Bécs, 1878-ban szerez bölcsészdoktori oklevelet. Először irodalomtörténeti írásokat publikált, közte egy Kölcsey-monográfiát. Az 1880-as évek végén Budapestre kerül, gimnáziumban tanít. Érdeklődése ekkor már a román nemzetiségi kérdés felé fordul, sorra jelennek meg művei a témában: A daco-romanizmus és a magyar külpolitika (1893), Román politikai és történeti tanulmányok (1894), Szabadságharcunk és a dako-román törekvések (1895), A romániai parasztság helyzete (1901), és még folytathatni a sort.

Bánffy Dezső – ő szintén erdélyi származású – kormányzása alatt (1895–1899) Jancsó minisztériumi hivatalt vállalt: a Miniszterelnökség Sajtó-, majd Nemzetiségügyi Osztályán dolgozott – megbízatása alatt írta a névtelenül megjelent Bánffy Dezső nemzetiségi politikája című röpiratot. Számtalan rövidebb-hosszabb publikációja mellett nekilátott feldolgozni az erdélyi románság teljes eszmetörténetét. Ennek első nagy eredménye A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota című kétkötetes – joggal monumentálisnak nevezhető – monográfia volt, amelynek első része 1896-ban, második része pedig 1899-ben látott napvilágot. Az első kötet (800 sűrűn nyomtatott oldal) a nép eredetétől beszéli el a Magyarországra betelepedett románság történetét II. József trónraléptéig, a második kötet (szintén 800 oldal) a Hóra-világtól és II. Józseftől „a ’48–49-iki román lázadás”-ig tart, s Avram Jancu emberileg tragikus végével fejeződik be. Az ekkor négykötetesre tervezett munka folytatását, a saját korának politikai állapotát taglaló részeket később kívánta elkészíteni, leendő romániai kutatásait követően.

A minisztériumi kitérő után ismét a közoktatás, s számtalan tudományos megbízatás – csak néhány ezek közül: az Országos Középiskolai Tanáregyesület alelnöke, 1911–1919 között az Országos Szabadoktatási Tanács ügyvezető alelnöke, itt közvetlen feladata az erdélyi román és szász iskolák tanfelügyelete volt, valamint részt vett a magyar nyelv népiskolai tanítását kidolgozó minisztériumi programban is. 1907-től részt vállalt – az Apáthy Istvánnal és Gaál Jenővel közösen alapított – Magyar Társadalomtudományi Egyesület vezetésében, és lapjának, a Magyar Társadalomtudományi Szemlének a szerkesztésében is. Az 1910-es évek elején az Országos Magyar Szövetség főtitkára. 1916-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.

Részt vesz helytörténeti munkálatokban: az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című reprezentatív korabeli sorozat XX. kötetét: Délkelet Magyarország: Erdély és a szomszédos hegyvidékek (1901) ő szerkesztette, valamint ő írta benne az Arad városát és a Bánátot bemutató fejezeteket. S ha már a helytörténetnél tartunk: a millennium korának egyik legimpozánsabb helytörténeti monográfiáját – Aradvármegye és Arad szabad királyi város monographiája (I–VI. 1892–1913) – is ő szerkeszti a vállalkozás megindulásától 1905-ig. (Ezalatt négy vaskos kötet jelenik meg, a történeti részt Márki Sándor írja. Az 5. kötet 1912-re, az utolsó, 6. kötet csak 1913-ra készül el, de a sorozat még így is töredékes maradt.)

Közben kitör az első világháború, s a Román Királyság – némi ingadozás és hezitálás után – 1916 augusztusában megtámadja Erdélyt, azaz Magyarországot, melynek csapatai jórészt a külső frontokon harcolnak, s a hátországban – logikusan – minimális haderő van csak. A hadjárat csúfos kudarccal végződik – ugyan kellett hozzá a Mackensen-sereg „testvéri segítségnyújtása”, de nemsokára a központi hatalmak katonáinak csizmái tapodták Bukarest utcáit.

S most adjuk át a szót Jancsónak, aki A román irredentista mozgalmak történet című könyve előszavában meséli el a mű keletkezéstörténetét, röviden összefoglalva a kalandos előzményeket:

„Gróf Bethlen István kezdeményezésére határozta el 1917 tavaszán a volt cs. és kir. hadseregfőparancsnokság, hogy a magyar királyi kormánnyal egyetértően a középponti hatalmak hadai által megszállott Románia fővárosába, Bukarestbe a román irredentista mozgalmak tanulmányozására és azoknak a körülményeknek kipuhatolására, amelyek Románia 1916-i orvtámadását megelőzték, szakemberekből álló bizottságot küld ki.” Ennek tagja volt Jancsó Benedek, aki Bukarestben tekintélyes mennyiségű anyagot állított össze, melyet feldolgozásra haza akartak szállítani.

Viszont jó osztrák-magyar szokás szerint összevesztek: a terv „a volt cs. és kir. hadügyminisztériumban erős ellenállásra talált. Formailag is, jogilag is igazolt volt a hadügyminisztérium álláspontja, mert tényleg, gyűjteményünk jellege hadizsákmány lévén, a vele való rendelkezési jog is a hadügyminisztériumot illette meg. El kell azonban ismerni, hogy a volt cs. és kir. hadügyminisztérium a legnagyobb lojalitást tanúsítva, határozott nyilatkozatot tett arra vonatkozóan, hogy az összegyűjtött anyagot feldolgozás végett nemcsak rendelkezésre bocsátja a magyar kormány megbízott szakembereinek, hanem a feldolgozás költségeit is viseli. 1918 októberében, tekintettel az egyre bizonytalanabb hadi helyzetre, a cs. és kir. hadügyminisztérium elrendelte, hogy a munkálatokat gyorsan be kell fejezni és az összes anyagot katonai fedezet alatt Bécsbe kell a hadügyminisztériumba küldeni. Először a kéziratos anyag küldetett fel, és azt követte október utolsó napjaiban a nagyobb tömegű könyv-, folyóirat- és hírlapgyűjtemény.”

Innentől sajnálatosan inkább paródiába hajló események következtek: a szállítmány a kitörő forradalmak miatt nem jutott el Bécsig, hanem egy budapesti teherpályaudvaron dekkolt egy darabig, majd Gagyi Jenő országos allevéltáros „saját költségén beszállíttatta a Szentkirály utca 7. szám alatt levő házba, hol kisebb része a ládákba csomagolt anyagnak az előcsarnokban, nagyobb része pedig a hátsó udvarban szabad ég alatt helyeztetett el. Egész télen verte az eső és a hó, és rágták a beléjük költözött patkányok, eltekintve attól, hogy a felbomlott ládák papíranyagát a házbeli cselédség tűzgyújtó anyagul alaposan megdézsmálta.” Utána már majdnem sikerült biztonságba helyezni az anyagot, de sajnálatos módon kitört a Tanácsköztársaság, s az illetékesek vagy elmenekültek, vagy nem akartak a bolsevikokkal együttműködni. Végül aztán a gyűjteményt mégiscsak elszállították a megalakult külügyi népbiztosság királyi palotában levő helyiségeibe.

Viszont fordult a kocka, s a tanácskormány áldásos működése nyomán a román királyi hadsereg bevonult a mi fővárosunkba; s vele jött a román katonai rendőrség, a hírhedt Siguranţa – amely kihallgatta Jancsót is –, s természetesen felpakolta a ládákat és hazavitte.

(Mielőtt az olvasó eltöprengene annak morális vonatkozásain, hogy mennyire illik vagy nem illik egy legyőzött ország fővárosának politikai iratanyagát elcsaklizni és hazavinni, mint vendégségből az ezüst mokkáskanalat, vegye figyelembe, hogy a II. világháború után az amerikai hadsereg is szó nélkül elvitte magával a tengerentúlra azokat az érdekesebb/fontosabb hivatalos iratokat, amelyre a harmadik birodalom romjain ő tehette rá a kezét (főként a Wilmhelmstrasse iratai voltak, köztük állítólag a Molotov-Ribbentrop paktum titkos jegyzőkönyvének kópiája). William Shirer amerikai történész is teljes természetességgel írja le A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című könyve elején, hogy ezekből is dolgozott – miután vagy egy évtizedig hevertek a lezárt ládák egy Virginia állambeli katonai raktárban úgy, hogy a kutya sem érdeklődött irántuk. Ami a hadizsákmányt hazaszállítását illeti, természetesen a szovjetek dettó, sőt! Bár ott azért a tudományos érdeklődés lázát sokszor csillapította a merkantil szellem – ami persze individualistább módon a nyugati szövetségesek képviselőiben is benne lakozott. [Sőt, 1989 után a Stasi iratainak egy részére is rátették a kezüket az amerikai Intelligence Community megbízottai - a szerk.] )

Folytatjuk!