Történetírói arcképcsarnok: Jancsó Benedek. II. rész

Jancsó Benedek előző részben bemutatott életpálya-szakasza jószerivel a hiábavaló figyelmeztetések ideje volt. Az első világháború előtt senki nem akart a remények helyett a veszélyekkel foglalkozni. Arra a néhány magányos hangra, köztük Jancsó Benedek hangjára, amelyek a román irredenta mozgalom erejére hívták fel a figyelmet, szinte alig-alig figyelt a közvélemény és leginkább a közvéleményt meghatározó sajtó. Így következett be a bukás, s így következett be Erdély, a Partium, a fél Bánság és az úgynevezett trianoni országterület csaknem egészének román megszállása 1919 augusztusára. Ekkora csúfosan végetért az első magyarországi kommunista kísérlet.

A magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság bukása után Jancsó Benedek ismét munkához látott.

Miután a román királyi hadsereg a vonatkozó dokumentumokat, iratokat elvitte Budapestről, Jancsó a megmaradt jegyzeteit dolgozta fel, és ebből született meg legismertebb, leghíresebb könyve, A román irredentista mozgalmak története (1920). Ezt írja róla az előszóban: „Könyvem magában foglalja a román irredentista mozgalmaknak egész történetét, de csak első hézagos és hiányos feldolgozásában. Sajtó alá csak akkor akartam adni, mikor a Bukarestben összegyűjtött egész anyagot teljesen feldolgozhattam volna. Fájdalom, ez a fennebb elbeszélt események következtében lehetetlenné vált. Nem hiszem, hogy valaha magyar embernek sikerüljön az elveszett anyagot még egyszer összegyűjtenie, azért tekintettel a kérdés igazán égetően aktuális voltára, szükségesnek véltem művemet e hiányos alakjában is a magyar olvasóközönség elé bocsátani. Nem lehetetlen, hogy a románok is meg fogják írni az irredentista mozgalmak történetét, mert hiszen ezek a mozgalmak az ő nemzeti történelmüknek sokkal inkább kiegészítő részei, mint a miénknek. Nekik módjukban fog állani könyvem tévedéseit kijavítani és hiányait pótolni. Egyben azonban biztos vagyok, abban ugyanis, hogy ha lesz bennük egy csepp igazságérzet, a tárgyilagosságot és a való igazság kiderítésére való törekvést nem fogják tőlem megtagadhatni.” Nem tudunk róla, hogy kívánsága teljesült volna...

Ami obligát szerénységét illeti, az a legárnyaltabb megfogalmazás szerint is túlzott. Könyve 500 oldalon keresztül ismerteti – egy egészen rövid történeti bevezetőt követően – a ’48-as szabadságharcot követő román mozgalmakat, a Kárpátokon innen és túl, s eljut végül saját koráig, Erdély román bekebelezéséig. Munkája máig alapmű, s ha már a középiskolákban sajnálatos módon nem kötelező tananyag, reméljük, hogy a külügyi képzésben jó hasznát veszik.

Jancsó 1922-től – a kolozsvári egyetem utódaként létrejött – szegedi Ferenc József Tudományegyetem nyugalmazott rendes tanára volt. 1920-ban az összes magyarországi nemzetiségi mozgalmat áttekintő könyve látott napvilágot Defensio Nationis Hungaricae címmel, amely a román mellett tárgyalja a szlovák és a szerb nemzetiségi mozgalmak történetét. Utolsó nagyobb műve a Ladihay Vince álnéven írott Erdély története (Kolozsvár, 1923) volt, amely bár kiadásra került, állítólag kereskedelmi forgalomba nem hozták (vagy csak nagyon limitáltan). Ez a könyv a saját neve alatt végül csak posthumus, 1931-ben jelent meg, szintén Kolozsvárott.

Jancsó évtizedeken keresztül alapvető feladatának deklaráltan a magyar társadalom és főleg a politikai vezetés érdeklődésének felkeltését tekintette. Ennek érdekében írta cikkeit, korábban főleg a Budapesti Hírlapba és az Egyetértésbe, majd Trianon után az 1927-ben induló Magyar Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként Bethlen gróf és Szekfű Gyula illusztris folyóiratába, melynek házon belüli „nemzetiségi szakértője” volt. Haláláig vagy kéttucat tanulmánya jelent meg a lap hasábjain.

Jancsó Benedek a szülőföldjétől távol, Budapesten hunyt el, 1930-ban.

A „senki sem próféta a saját hazájában” közkeletű bölcsessége kevés történettudósra illik jobban, mint Jancsó Benedekre – pedig ő nem régi, porlepte századok elmúlt históriáival foglalkozott, hanem napjainak (és a mi napjaink) egyik leghúsbavágóbb kérdésével. Ő maga is érzékelte, hogy sikertelenül húzta a harangokat. Sem a politika nem hallgatott rá 1916 előtt, sem a nagyközönség nem tudatosította magában a létét fenyegető veszedelmet. Már a Magyar Szemle cikkírója is elismeri: „mert államférfiaink és mi, becsületes hazafiak, nemcsak azt nem tudtuk, hogy a baj nem múló természetű, hanem azt sem láttuk, hogy van baj, van komoly nemzetiségi veszedelem s még kevésbbé volt fogalmunk a baj okáról és orvosszereiről.”

Negligáltságára kiválóan jellemző, hogy főművének, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapotának két kötete állítólag évekig állt krúdában a kiadó nyomdájában, mert a kutya nem vette, aztán antikváriumban kiárusították. (Mára méregdrága könyvritkasággá avanzsált...)

Pedig amit prédikált, az szinte nyilvánvaló igazság: „Igyekeztem megállapítani, hogy mi a dáko-román mozgalom természete és jellege s bebizonyítani, hogy nem valami múló baja politikai életünknek, hanem igen súlyos természetű s végtelenül elhanyagolt organikus betegsége, melynek továbbterjedését megakadályozni s orvoslására a betegség természetének megfelelő helyes eszközöket kutatni nemcsak államférfiainknak, hanem úgyszólván minden hazafinak becsületbe járó kötelessége. Fejtegetéseim eredményeképpen azon nézetemnek adtam kifejezést, hogy a dáko-románizmus elsősorban kulturális fegyverekkel küzdő, tehát vele szemben csakis hasonló fegyverekkel küzdhetünk sikerrel."

S Jancsó, mint a korszak legjobbjai, felveti a Monarchia magyar politikai osztályának megbocsáthatatlan felelősségét: „Az igazság ellen vétkezném, ha azt állítanám, hogy a magyar politika célul tűzte volna ki a románoknak nemzetiségüktől való megfosztását... A mi hibánk nem az, hogy akármiféle célból is sokat foglalkoztunk volna a románsággal, hanem az, hogy számba sem vettük őket. Berendeztük állami és kulturális háztartásunkat anélkül, hogy csak eszünkbe is jutott volna mérlegelni, hogy hazánk keleti részében a románság többségben van."
S ami a jövőt illeti, arról triviális, de mégis fontos igazságokat mondott ki: „Kétféle integritás van: területi és faji vagy helyesebben, nemzeti. Az utóbbi azonos a kultúrális egységgel. A területet elvehették tőlünk, de azt kedvező és szerencsés körülmények között, ha megjön az alkalom, visszaszerezhetjük, mert az nem fog megsemmisülni. De a hazát a hegyek, völgyek, a síkságok mellett emberek is alkotják, akik benne laknak. Ha a magyarság az idegen, uralom elnyomása következtében e területeken részben vagy egészben elvész, akkor el fogjuk veszíteni a területekhez való legerősebb jogcímünket is."

S végezetül nézzük, mit emel ki a Magyar Szemle cikkírója történészünk halálakor a sokezer oldalas életműből: „Mentől többet és behatóbban foglalkozom a román nemzetiségi kérdéssel, annál szilárdabb lesz bennem a meggyőződés, hogy a magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében kísérletet tenni, hogy a románságot nemzetiségétől megfossza, – sőt ellenkezően – egyenes érdekünk, hogy a románok e hazában mint románok és nemcsak mint magyar állampolgárok egyformán jól érezzék magukat, hogy nemcsak önerejükön, de a magyar állam és nemzet segítségével is erősödjenek nemzetiségben, vagyonban és kultúrában.” Ne tévesszük szem elől: ezt az akkor miniszterelnök gróf Bethlen István és a kor vezető ideológusa, Szekfű Gyula Magyar Szemléje hozta követendő programként. Az a folyóirat, amit a magyar (kül)politika akár nemhivatalos szócsövének is tekinthetünk! Annak a külpolitikáénak, amelynek legfőbb és minden mást háttérbe szorító célja a revízió volt.

És akkor búcsúzzunk el történészünktől mi is a Magyar Szemle nekrológjának szomorú – s máig aktuális – szavaival: „Tiszteltük Jancsót s tudtuk, hogy vastag könyveket szokott írni – de azokat nem olvastuk el, reá nem hallgattunk.”

(Felhasználva: az Asztalos Miklós által szerkesztett Jancsó Benedek emlékkönyv és Szendrei László utószava A román irredentista mozgalmak történetének 2004-es új kiadásához, Szász Zsombor: Jancsó Benedek, in: Magyar Szemle, 1930.)