Történetírói arcképcsarnok: Király Pál

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Részlet Király Pál (1853 – 1927) egyik könyvéből 

Mai szemlénk főszereplője a homályban rejtőzik: nem emlékeznek meg róla a hivatalos szakírók, neve semmit nem mond a nagyközönségnek – s félő, a szakma legtöbb képviselőjének sem –, műveit elfeledték, nem idézik, a köztudattól oly távol van, mint az a bizonyos Makó a szent várostól. Pedig nem kicsi és nem érdektelen életművet hagyott hátra, mint látni fogjuk.

Neve: Király Pál. Ilyen névvel szinte reménytelen megtalálni az interneten: a Wikipédián (minden tudásunk kútforrásán) van pedagógus/nyelvész, erzsébetvárosi tanárember (a szócikk információtartalma minimális) és régész (ez utóbbi, bár sanszos lehetne, de a szócikk üres). Akkor nézzük Szinnyeit: „szül. 1853. jún. 30. rév-Komáromban, iskoláit szülővárosában, Esztergomban és Szombathelyen végezve, a budapesti egyetemre került és itt anyai nagybátyja Csengery Antal házánál sajátította el azt a bölcseleti s kritikai szellemet, mely munkáit jellemzi. Itt nyerte az írói körök ismeretségét is. Mikor 1877-ben a dévai főreáliskola tanáraként szolgálatba lépett, a modern történelem művelése felé hajlott s Metternich iratainak bonczolgatásával lépett fel a Havi Szemlében. Azonban az 1880-ben megalakult hunyadmegyei történeti s régészeti társulat köre őt is hálásabb térre vezette. A várhelyi ásatások közben Téglás Gáborral együtt mihamar beleélték magukat Dácia multjába s az 1882–83-ban szerencsésen felfedezett Mithras-templom páratlan gazdag emlékei annyira lebilincselék figyelmét, hogy egész lélekkel azok tanulmányozására adta magát és az akadémia kiadásában megjelent munkájával a szakkörök figyelmét magára vonta.

1887-ben König családi nevét Királyra változtatta. 1892. okt 10. a fehértemplomi állami főgymnasium igazgatójává neveztetett ki.” (Érdemes megjegyezni a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat nevét, ami színvonalas helytörténeti évkönyveket adott ki egy olyan vármegyében, ahol már akkor erősen kisebbségbe kerültünk, 10 % alá.) Minden más adatbázis ezeket az információkat ismételgeti kivonatosan. A Magyar Katolikus Lexikon szerint „1903–09: nyugdíjazásáig az erzsébetvárosi gimn. tanára” és 1927 áprilisában halt meg (nap megjelölése nélkül!) a Kis-Küküllő vármegyei Erzsébetvárosban (bár ez is kérdőjeles adatként van feltüntetve). Ez így is elég gyér. Ám életére vonatkozó további adatokat nem sikerült rövid keresésünk során találni.

Akkor nézzük az életművet – itt már a bőség zavarával küzdünk, úgyhogy csak két legfőbbet emeljük ki.

Gyulafehérvár története (1892 – 430 oldal): a milleniumi lázban égő ország vármegyéinek és nagyobb városainak obligát feladata volt saját lokális történetük feldolgoztatása/megíratása egy jobbnevű történésszel – hogy valakit egy nagyobb város kiválasztott erre a feladatra, az már maga is bizonyos rangot jelentett (ma már ilyen probléma nem merülne fel, Gyulafehérvárott egy kézen számlálhatóak meg lassan a magyarok.) „Az erdélyi fejedelmek egykori székvárosa, az erdélyi püspökség ősrégi metropolisa a közelgő évezredes ünnepélyen saját történeti monographiájával kiván megjelenni, s a városi közönség választottja: Király Pál a czímben foglalt testes kötetet Dacia katonai központjának, a XIII. legio főhadiszállásának szenteli. A II. és III. köt. a középkori Gyulafehérvárt fogja majd felölelni. A IV. kötet az újkort tartalmazza s a város közgazdasági, természetrajzi és statisticai rajza zárja majd be a széles alapon tervezett munká.” – írja a megjelent 1. kötetről a Századok recenzense. Tovább nem is kellett fárasztania magát, mivel a folytatások soha nem jelentek meg. S hogy vajh mennyi készült el belőle, az talán már örök rejtély marad. Idézzünk még egy gondolatot a recenzióból: „A munka Dacia másfélszázados történetének összes feliratokig beigazolható mozzanatait kimerítő részletességgel tárgyalja s Király könyve sok tekintetben megérdemli az úttörő jelzőt, a mely szerzőjével szemben nagy várakozásra jogosítja mindazokat, kik Daciával foglalkoznak, vagy az iránt érdeklődnek.”

S hogy a várakozás nem volt hiábavaló, azt a következő év máris bizonyította: a – blogunkban már többször említett – Nagybecskereki Történelmi, Nép- és Földrajzi Könyvtár kiadásában megjelent a kétkötetes Dacia provincia Augusti első része, amelyet következő évben követett a folytatása (430 és 620 oldalon). A Hadtörténelmi Közlemények szűkszavú ismertetése szerint: „A nagy mű tizenhat éven át folytatott szorgalmas kutatásnak és beható tanulmánynak eredménye, mely a római Dácia történetét minden oldalról megvilágítja” – s valóban, a több mint ezer oldalas munka olyasfajta részletekig megy – a néptörténeteken, hadtörténelmen és politikai történelmen kívül –, mint a korabeli úthálózat, Traianus aldunai hídja, az fürdők, a bányák, a pénzverés, etc. A záró rész mintegy száz oldalon Dacia története a honfoglalásig (Vázlat).

Ezeken felül Király írt történelem-tankönyvet középiskolásoknak (Magyarország története: a középiskolák felső osztályainak használatára, 1897, A magyarok története: a középisk. alsó osztályai és a polgári isk. használatára, 1898, és még továbbiak), számos cikket, valamint további pár kisebb könyvet: pl. A sarmizegetusai mithraeum (1886, 130+20 old.), Trajana Augusta colonia dacica Sarmizegetusa metropolis Dacia fővárosa – Várhely Hunyadmegyében, (1891, 180 old.), Napoca, (1898, 120 old.).

Joggal merül fel a kérdés, hogy miként sikerült úgy eltűnnie nemcsak a köztudatból, de a szakmai tudatból is, hogy a Magyar Életrajzi Lexikon még a halálozási évét sem ismeri. A Századokban sem találtunk nekrológot róla. Az biztos, hogy hivatalos történészberkekben outsider volt (akárcsak a nagybecskerekiek egy jórésze), amit jól mutat a Századok „–s” szignójú, meglehetősen pikírtnek – ha ugyan nem rosszindulatúnak – nevezhető többoldalas kritikája a Daciáról.

A másik nyilvánvaló kérdés, hogy mikor a román történelemszemléletről mindenkinek a dákoromán elmélet ugrik be, miként tudjuk nélkülözni az egyetlen, magyar szerzőtől magyar nyelven megjelent Dacia-monográfiát? [a szerkesztő kiemelése] Merthogy net-en nincsen, reprintje nincs, egy-egy ritkán felbukkanó antikvár példány ára 50.000 Ft-nál kezdődik. Úgy tűnik, bármily büszkeség is feszíti jópár kortárs történészünk kebelét a nemzeti kultúra kontinuitás kapcsán, azért apróbb hiátusok még akadnak.