Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Lázár Gyula

Amikor a történészek még érdekesek akartak lenni. Folytatjuk a régi magyar történetírók bemutatását.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.


A fiatal Lázár Gyula gyermekkorát jószerivel utazgatással töltötte, mivel atyja kamarai tisztviselőként járta az országot – így iskoláit is több helyen végezte. Egyetem Bécsben és Münchenben (is). Utána báró Wenckheimnél házitanító, majd különböző középiskolákban tanár.

Ennyit tudhatunk rövid keresgélés után az életéről – szűkszavú biográfia, olyannyira, hogy minden tudásunk újabbkori kútfejének számító Wikipédia szó szerint veszi át Szinnyei József Magyar írók élete és munkái vonatkozó szócikkét – s nem tesz hozzá egy jottát sem...

Vélhetőleg a tanáremberek kívülről eseménytelen életét élte 1912-es haláláig, mely Budapesten érte őt.

Annál változatosabb az írói munkássága.

Első helyen a török birodalomról írt monográfiája emelendő ki: Az ozmán uralom története Európában (1–2. kötet, 1877). A második, javított kiadás 1890-ben már a nagybecskereki Történeti, nép- és földrajzi könyvtárban – erről korábban már volt részletesebben szó blogunkban – jelent meg, mégpedig A török birodalom története címmel.

Ugyanitt adta ki a következő nagy munkáit, mégpedig két részletes országmonográfiát: Anglia és Oroszország történetét, mindkettőt 4–4 vaskos kötetben (fejenként kb. 2000 nagyalakú oldal.)

Tegyünk egy rövid kitérőt a történészszakma korabeli Budapest- (és Kolozsvár-) centrikusságát illusztrálandó! Jakab Elek – aki pedig az egyik legszélesebb körben otthonosan mozgó történészünk volt, ezt írja Lázár egyik monográfiájáról a Századokban: „A könyv czímlapján e külön keretbe zárt főczím lepett meg az első rápillantásra: Történeti, Nép- és Földrajzi Könyvtár, kiadja Szabó Ferencz, német-eleméri plébános, XXIX., XXX., XXXI-dik kötet, megjelenés helye : Temesvár. Nyomatott a csanád-egyházmegyei könyvsajtón. Első teendőmnek láttam fölkérni a nyomdaigazgatóságot a megelőző, XXVIII. kötet kiadvány czímjegyzéke s a könyvek ára szives tudatására, a mikről én eddig nem olvastam, hogy megtudjam a kiadott könyvek czímét, íróit, a vállalat pártolóinak s a kiadás költségeit fedezőinek nevét, azért, hogy a közönség figyelmét nem csak dr. Lázár művére, de a megelőzőkre is felhívjam, s a vállalatot a maga egészében megismertetve, közleményemet történelmi társulatunk e közlönyére nézve is értékesebbé tegyem. (...) Nekem feltűnő volt – s kinek nem az ? – egy vidéki, nagyon is vegyes nemzetiségű városban ily termékeny és élénk magyar irodalmi és nyomdai munkásság.” Tehát ennyire volt közismert a nagybecskereki vállalkozás a szakma körében...

S ha már a Századoknál tartunk: az Anglia-történetről ezt írta a recenzense (de a másik kettőre is tökéletesen ráillik):

„Mint magyar szerzőtől s éppen ilyen nagy terjedelmű műnél nem is igen lehetett másként várni, Lázár munkája nem alapul önálló forrástanulmányokon. A művelt magyar közönség kezébe akart kézikönyvet adni s ez a czél magyarázza meg azt, hogy megelégedett az önálló kutatók, első sorban természetesen az angol történetírók által elért eredmények összefoglalásával.”

Jakab Elek – említett cikkében – szintén a Századokban az oroszról:

„Dr. Lázár chronologiai rendszert követ, az uralkodók következési sora szerint beszéli el a politikai történetet, s mindenik uralkodó és korszak után leírja a nemzet belső életét, a kormányzati és vallási, a társadalmi és míveltségi állapotokat, s azoknak oly részletes és élénk képét adja, hogy az olvasó Oroszországban és az orosz nép között képzeli magát.”

Ebből is kiderül: nem a korszak tipikus pozitivista céhbeli történetírójával van dolgunk, aki apró tények halmazát sorakoztatja fel egy-egy rövidke cikkben – mely legtöbbször totálisan hidegen hagyja a közönséget még abban a valószerűtlen esetben is, ha eljut hozzá. Nem, itt hosszú szintetizáló műveket látunk, melyek éppúgy – sőt talán még inkább – szólnak a széles publikumnak, mint a szűk szakmának.

Ezt az impressziónkat csak felerősíti, ha megnézzük Lázár Gyula életművének oldalszámra csekélyebb, de a közönség legtágabb köréhez eljutó munkáit: a Történelmi könyvtár című sorozatba írt munkái. (A sorozatcím egy-két kötetnél Történelmi könyvtár az ifjúság számára volt, ami sokkal kifejezőbb.) Erről maga a sorozatcím mindent elmond: népszerű témák, röviden (110–120 kisalakú könyvoldal), jól megírva és olcsón árulva – kifejezetten a fiatal olvasóknak. Ha végignézzük a sorozatot, azt látjuk, hogy Lázár Gyula mellett Áldor Imre írta a javarészt – ketten együtt vagy 80 %-át a megjelent műveknek.

Lázár a legkülönbözőbb tárgyakról és korokról értekezett – a teljesség igénye nélkül egy rövid (?) felsorolás: Washington. Élet- és jellemrajz; A normannok; Velencze alapítása és fénykora; A régi Egyiptom története és fénykora; India története; Kyros és a régi perzsák története; Jeanne d'Arc, az orleansi szűz története; A keresztes háborúk története; Erzsébet angol királynő és kora; Khina és Japán. Történelmi és mívelődési rajz; Castriota György (Iszkender bég) és az albán szabadságharcz; A görög függetlenségi harcz történetének vázlata; Mária Terézia és kora; Mária Lujza, a francziák császárnéja, etc. etc.

És akkor most eltöprenghetünk az akkori és a mai idők különbözőségéről. Mert bármely szülő, akinek csemetéje véletlenül némi érdeklődést árult el egy-egy történelmi téma iránt, kötelezően szembesülhetett azzal, hogy nincs valamirevaló olvasmányos, szakmailag elfogadható, rövid és a fiatalok által befogadható feldolgozás népszerű vagy csak érdekes történelmi témákról. Nézzük csak végig a fenti felsorolást, vagy akár a Történelmi könyvtár egészét: ma hol találhatni ezek feldolgozásait? Vagy a XX. század legfontosabb történéseiről?

És most egy sarkos, igaztalan és általánosító vélemény: a magyar történész-szakma totálisan belterjessé vált: már nem is egymásnak, hanem kizárólag maguknak írnak a szereplők úgy 95 %-ban. Olyasmiket főleg, ami még magukat sem nagyon érdekli – de a szamárlétra fokainak meghágásához elengedhetetlen. Ha valaki „népszerűsítő” művet ír, azt a céh azonnal exkommunikálja, s a máglya csak a modern idők ellaposodásának köszönhetően marad el. (Talán tudunk példákat is...)

Ilyenkor halljuk a szakma felkentjeitől a panaszáradatot az ifjúságról: nem olvasnak, sőt nagyjából diszlexiások, akik véletlenül tudnak olvasni, az sem teszik, ezért illiterátusok, érdektelenek, retardáltak stb. Hát persze! De ha nincs min csiszolódni?

Úgyhogy vessünk búcsúzóul nosztalgikus pillantást egy kissé még a modernitás előtti, patriarchálisabb korba, ahol nem derogált tudós főknek úgy írni, hogy azt az akkori jövendő tizenéves tudósai-palántái is megérthették és szerethették.

[A blogszerkesztő megjegyzése: a Facebook, az emotikonok, az sms, a Youtube és általában a Képernyő korában az olvasás hiányát a történészeken számon kérni talán túlzás. Ettől függetlenül a dekonstruktivista, kritikai történetírás valóban belterjessé vált.]