Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Nagy Iván

A magyar történetírás nagyjai sorozatunkban a családtörténet nagy öregjét vesszük górcső alá.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Nagy Iván (1824-1898) genealógus


Korábban bemutattuk a XX. századi családtörténet doyenjét, Kempelen Bélát, aki deklaráltan múlt századi elődje, Nagy Iván munkásságát kívánta folytatni és meghaladni. De ki is volt Nagy Iván, akinek neve szinte köznevesült, mint a „nagyiván” szerzőjéé? Mert hogy hazánkban másfél évszázada úgy kezdődik minden genealógiai kutakodás, hogy „először megnézzük a nagyivánban”.

Balassagyarmaton született, iskoláit többfelé végzi, még a váci papi szemináriumot is megjárja, aztán jogi tanulmányait befejezve jurátusnak áll, mint olyannyian abban az ántivilágban. Ám kitör a szabadságharc, amelyet végigharcol, úgyhogy Világos után bújdosni kényszerül. Elfogják, kiszabadul, s több kerülő után Velencébe távozik „és itt, Olaszország klasszikus földjén, találta meg igazi élethivatását. Velencze gazdag levéltárában s a San Marco könyvtárának kincsei között kezdte meg történelmi tanulmányait; az a forrás, mely kiapadhatatlanul ontja hazánk történetének adatait, avatta fel őt történetíróvá. Mikor Velenczéből haza kerül, csak szükségből veszi elő ügyvédi oklevelét, hogy azzal keresse meg kenyerét; néhány évi várakozás után siet megragadni az első kedvező alkalmat, hogy a tudományos élet központjában teremtsen magának biztos állást. Harminczkét éves volt, mikor 1855 nyarán a budapesti egyetemi könyvtár első tisztjévé nevezték ki, s az ezen állásban eltöltött tizenhat év alatt építette meg tudományos és egyéni nagyságának alapzatát.” S amit a Turul 1898-as nekrológja „nagyságának alapzata”-ként nevez meg, az nem más, mint monumentális munkája, a Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal 13 kötete, kötetenként 300–600 oldalon 1857–68 között publikálta, benne több mint 10.000 (azaz tízezer!) család leírása, nemzedékrendje, sokszor címere is.

Csak könyvészeti érdekességként említjük: a kor szokásának megfelelően eredetileg nem kötetenként, hanem papírborítójú, füzetes formában jelent meg, ráadásul úgy hogy a füzetek nem követték a kötetbeosztást, tehát volt, hogy egy adott füzet közepén kezdődött a következő kötet – amit aztán a könyvkötő válogathatott...

És most elmondjuk megint – amit Kempelennél is hangsúlyoztunk: – ez még a számítógépkorszak előtt volt 150 évvel, tehát cédulákon, tollal vagy ceruzával jegyzetelve, régi címerleírások alapján rajzolgatva született ez a mű.

Ám történészünk nem csupán a genealógia terén vitézkedett: komoly forráskiadási tevékenységet is végzett (sajtó alá rendezte többek közt az alábbiakat: Késmárki Tököli Imre naplója 1693-1694, Rédei László történeti maradványai 1658-1663, A gróf Zichy család idősb ágának okmánytára I–IV. kötete, Brutus Mihály magyar historiája, stb.)

A Gyulay-család címere a könyvben

Idővel egészsége megroppant, ezért visszavonult Nógrád megyei birtokára, ahol azonban tovább dolgozott különféle őt érdeklő históriai kérdéseken. Az 1883-ban megalakuló Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság másodelnökévé választotta, amely tisztséget haláláig viselte. Kortársai közti megbecsültségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a halálát követően meginduló genealógiai folyóirat az ő nevét viselte: „Nagy Iván családtörténeti értesítő” – sajnos csak 3 évfolyamot ért meg, 1899–1901 között, Komáromy András és Pettkó Béla szerkesztésében.

S itt most örömmel kell megemlékeznünk arról, hogy – oly sok történész-társával ellentétben – főműve manapság könnyedén hozzáférhető, úgy reprint kiadásban nyomtatásban, mint elektronikus változatban a net-en.