Történetírói arcképcsarnok: Pesty Frigyes

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Pesty Frigyes (1823-1889)

Vannak nevek, amelyek jelen vannak a köztudatban, s vannak, amelyek idegenül csengenek a mégoly lelkes történelemkedvelők számára is – sajnos ilyen mai írásunk főszereplője, Pesty Frigyes is.

1823-ban született Temesvárott – atyja szíjgyártómester –, itt kezdi, majd Szegeden folytatja tanulmányait. Ezután visszamegy Temesvárra, hivatalnokoskodik, 1846-ban megnősül, a későbbiekben házasságából négy fia és öt lánya születik. Szinnyei szerint (aki viszonylag részletes életrajzot közöl róla, melyet azóta sem übereltek – így mi is tőle idézünk hosszasabban): „Mint temesvári lakos már 1848 előtt is egyik kitűnősége volt a helybeli magyarságnak. Ő öntött magyar szellemet a temesvári német lapokba és ő ösztönözte a magyar nyelv tanulására a német polgárokat.”

1849-ben menekül, mint oly sokan: „török földre lépett át és Viddinben élte át a számkivetést. Hauslab cs. tábornokkal okt. 21. betegen tért vissza hazájába, Temesvárra. Egészségét visszanyerve, katonai fedezet mellett Pestre kísérték, hol nov. 10–12. az Újépületbe zárták. 1850. febr. szabadon bocsátották. Temesvárra alig visszajőve, Mehádiára rándult ott hagyott holmijáért, hol új bajba került. Ekkor Ó-Orsován Karger Titus cs. hadbíró elnöklete alatt vegyes bizottság alakult a magyar korona rejtekhelyének kinyomozása végett. Pestyt gyanúba fogták, hogy a menekültekkel érintkezik és ismeri a korona rejtekhelyét; ezért Karger őt letartóztatta s Orsovára kísértette, hol hat hétig kínos vallatáson ment keresztül. Ártatlansága kiderülvén, katonai kíséret mellett visszavitték Temesvárra és ismét szabadon bocsátották.”

Ezután nyugodtabb évek következnek: 1850-ben az éppen akkor megalakult temesvári kereskedelmi és iparkamara megválasztotta titkárává, mely hivatalában 1864-ig működött. „Az 1862. londoni világkiállításra szintén mint a temesvári kereskedelmi kamara küldöttje és az osztrák állami vasúttársaság megbízottja ment ki. Ott egy hónapig tartózkodott, más két hónapot pedig utazásra fordított déli és éjszaki Németországban, Francziaországban, Belgiumban és Hollandiában. (…) Londonból történt visszajövetele után pedig a mellett buzgólkodott, hogy az alsó vidék gabonakereskedése részben a külföldre való lisztszállításra változzék át. Ezen eszme annyira visszhangra talált, hogy Budapesten több gőzmalom keletkezett. Nemzetgazdasági czikkeinek tárgyai leginkább a dohánytermelés, selyemtenyésztés, bányaipar, a közlekedési eszközök, kendertermelés, az ipar- és kereskedelmi törvények, a pénzviszonyok, az iparos szakművelés, a vásári intézmény, a gabonakereskedés, a biztosítási ügy, a vámpolitika stb. és ritka eset, hogy czikkeit más lapok át nem vették vagy le nem fordították volna.” (A történészi szakbarbárság vádját elhárítandó idéztük ily hosszan.)

Ám hogy a nyugodtabb évekbe is csöppenjen némi izgalom: „1860. szept. 26. Saint-Quentin cs. tábornok kormányzó a mit sem sejtő Pestyt elfogatta s még azon éjjel, minden kihallgatás nélkül, rendőri kísérettel öt temesvári társával együtt Csehországba, Josefstadt várába vitték fogságba. Csak hetek múlva, az októberi diploma kiadása után, okt. végén történt minden kihallgatás nélkül felszabadításuk.”

1861-ben Ó-Arad országgyűlési képviselőjéül választották meg, másodszor 1876-ban Körmöczbánya küldte az országházába, ugyanez évben lett királyi tanácsos.

1864-ben „a Pesten alakult első magyar iparbank titkára lett s ekkor véglegesen a fővárosba költözött. Pestre költözése után határozottan a történeti irodalom művelésére szánta el magát. (…) a magyar történelmi társulat az ő kezdeményezésére 1867-ben megalakult, melynek igazgató-választmányi tagja volt.”

Szinnyei szól történészi pályafutásáról is: „Különösen a Dél-Magyarország történetírásával foglalkozott előszeretettel; elsőbben a történeti anyag felkutatására fordította gondját; a belügyminisztérium 1870. és 1872-ben az ország valamennyi nyilvános levéltárának felkutatására adott neki engedélyt. Ezen hazai levéltárakon kívül 1871. Bécsben a cs. titkos levéltárban, a cs. udvari kamarai, a cs. belügyminisztériumi és az udvari kancelláriai levéltárakban is dolgozott (…) idejét a megyék, a városok és magánosok levéltárainak átbúvárlására fordította. 1884-ben a vatikáni levéltárban dolgozott, majd a bajor királyi országos levéltárban is sikerrel kutatott Münchenben. Ezen nagymérvű munkásság folytán lehetővé vált neki egy rendkívül becses oklevélgyűjtemény létesítése; a darabok száma tízezerre tehető.

Temesmegye közönsége, úgy később Krassó vármegye is őt bízta meg ezen megyék monographiájának megírásával. Élte alkonyán Fraknói Vilmos püspök buzdítására, a vatikáni levéltárban levő magyarországi tizedlajstromok lemásolásával bízatott meg és e czélból hónapokat töltött Rómában.”

Az Akadémia 1859-ben levelező, 1877-ben rendes tagjává választotta. Akadémiai székfoglalója a Templáriusok Magyarországon című dolgozata volt.

„Roppant elfoglaltsága mellett, temesvári tartózkodása alatt, még a zeneegylet titkárságát is elvállalta, minthogy mindig rendkívüli kedvelője volt a nemesebb zenének.”

Pesty Frigyes 1889-ben, Budapesten hunyt el szívrohamban.

 És akkor a történetírói művei előtt említsük meg: Szinnyei ugyan nem szól róla, de ő volt a „modern” helyiségnévkutatás kezdeményezője. „Pesty Frigyes 1857 óta foglalkozott a helynevek kérdésével, rámutatva állandóságukra, ugyanakkor hangsúlyozva a gyűjtés elsődlegességét és a helyismeret fontosságát. A történeti helyneveken kívül az élők, használatban lévők gyűjtését is szorgalmazta, kiemelve a helynevek fontosságát a régi nemzetiségi viszonyokat illetően. A helynévmagyarázást a történészek és nyelvészek közös feladatának tekintette, másfél évtizeddel később pedig a vármegyei monográfiák követelményéül szabta a földrajzi és helyirati fejezetben felsorolni a fontosabb helyneveket.

Pesty Frigyes 1864–1865-ös, az egész Magyarországra és Erdélyre kiterjedő helynévgyűjtését 1890-ben vásárolta meg a tudós özvegyétől a Magyar Nemzeti Múzeum. Itt, a később önállósuló Országos Széchenyi Könyvtárban az 1960-as években a teljes anyagról mikrofilm-másolat készült.” (Pesty Frigyes helynévgyűjteménye c. OSzK kiadvány előszava – szerző megjelölése nélkül.) Az OSzK és mások is eddig vagy tucatnyi kötetben is csupán részleteket jelentettek meg a hatalmas anyagból, a net-en egy része hozzáférhető elektronikusan is.

Már csak nagyobb önálló műveinek egyszerű felsorolására szorítkozunk:

– A perdöntő bajvívások története (1867; 200 old.)

– Az eltűnt régi vármegyék 1–2. (1880; 440+500 old.)

– Krassó vármegye története 1–2. + Oklevélár 1–2. (1883–84; együttesen kb. 1500 old.)

– A Szörényi bánság és Szörény vármegye története 1–2 + oklevéltár (1877–78; együttesen kb. 1400 old.)

– A magyarországi várispánságok története (1882, 600 old.)

Egy méltatója további oldalára világít rá: „Kiváló specialitása a magyar-horvát kérdés volt. Még mindnyájunknak élénk emlékezetében vannak azok a teljes tudományos apparátussal írt, a hazafiság tüzétől áthatott, a meggyőződés erejétől duzzadó czikkek, melyeket Horvátországról az Egyetértés, Budapesti Hírlap és más lapok hasábjain közzé tett, melyek utóbb »Száz levél Horvátországról« czímmel külön kötetben is megjelentek.”

A Turul – melynek szintén szerzője volt – nekrológjának szavaival zárjuk sorainkat:

„Minden munkáját bámulatos szorgalom és az anyagnak teljes ismerete jellemzi; alig van az országnak nevezetesebb levéltára, melyet át ne kutatott és czéljaira teljesen fel ne használt volna.

Fáradhatlan szorgalmát semmi sem bizonyítja jobban, mint ama gazdag irodalmi hagyaték, melyet a tudomány nagy kárára befejezetlenül hagyott maga után. Egy élet munkássága van letéve azon nagybecsű adatokban, melyeket Temes-, Krassó-, Csanádmegyék történetéhez, a magyar történelmi helynévtárhoz és egyéb kérdésekhez összegyűjtött. Nem kételkedünk, hogy az arra hivatott testület, a M. Tud. Akadémia, mely legérdemesebb tagjai egyikét veszté el az elhúnytban, mindent el fog követni e történelmi kincs megmentésére és értékesítésére, hazai tudományosságunk érdekében. Ezzel az elhúnyt hervadhatatlan érdemeinek és mindig fenmaradandó emlékének tartozik. (…) a hazai tudományosságnak leghivatottabb fölkentje szállott vele sírjába, még az előtt, hogy két legnagyobb művét, Temesmegye történetét és a magyar helynevek történelmi szótárát, melyekre az anyagot hosszú évtizedeken keresztül gyűjté, megalkothatta volna.”