Grób László
Grób László

kiadóvezető

Történetírói arcképcsarnok: Teleki József

Feledésre ítélt, pedig felejthetetlen életművet maga után hagyó történetíróinkat bemutató sorozat újabb része. Ezúttal Teleki József, a XIX.század eleji főúri történész életét idézzük fel.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

 

Teleki József (Barabás Miklós festménye, 1834)


 A korábban bemutatott több „nem-hivatásos” történész után ismét egy abszolút outsider jön, sőt talán még outsiderebb. Mert Teleki József Magyarország egyik legprominensebb családjának a sarjaként volt királyi táblabíró, Csanád majd Szabolcs vármegye főispánja, dolgozott a bécsi magyar udvari kancellárián. Az erdélyi országgyűlések résztvevője. 1840-ben koronaőrré választják, 1842-ben kinevezik Erdély kormányzójává. Közben mindvégig tevékeny részt vállal a Magyar Tudományos Akadémia felállításában és működésében, olyannyira, hogy ő lesz az első elnöke. Az 1848-as forradalom után a népképviseleti országgyűlésen a felsőház tagja. 1849-ben távozik a közéletből és az akadémia elnökeként tevékenykedik tovább.

Egyike volt azoknak a – mára már mitologikus távolságokba került – főúri egyéniségeknek, akik több fronton is az élvonalban szolgálták hazájukat. Jogi végzettséget szerzett, mint szinte minden vele egyenrangú főúr, aki nem kizárólag birtokain kívánt gazdálkodni, hanem elméjét is pallérozni kívánta –, tanult a göttingai egyetemen, majd mindezen ismeretek birtokában magas állami tisztségeket töltött be, ha úgy tetszik, politizált. Közben mindvégig kultúrmecénás volt, istápolta a születő Akadémiát, sőt könyvtárat ajándékozott neki – akárcsak egy másik Teleki, név szerint Sámuel, az Erdélyi Vásárhelyen. Részese volt a nyelvújítási mozgalomnak, melynek szükségességét a következőképpen indokolta meg: "Nyelvünk különös szépsége, természeti ‘s eredeti tulajdonsága, egész jövendőbeli kimiveltetése, szükséges előmenetele, sőt még maga mostani állapotja, létele a’ legnagyobb veszedelemben kezde forogni; úgy látszék, mintha a’ készülő Khaósznak azt elkellene nyelni, a’ nélkül hogy előre tudhatnék, ha valyon és mi módon gázolhat ki annak sötét torkából."

A politika és a nyelvészet mellett pedig komoly történettudós volt, aki bár befejezetlenül, de alapvető fontosságú könyvsorozatot hagyott ránk: ez A Hunyadiak kora Magyarországon. A terv szerint átfogó kortörténet lett volna a magyar XV. századról – de csak töredék maradt, mivel szerzőjét 1855-ben elszólította a halál, s előtte is már több évig betegeskedett.

A történeti monográfia első 4 kötete 1952–54 között jelent meg, ezt követte már halála után az 5. kötet. Az historiográfiához tartozó okmánytárakból kettő megjelent még életében, mint a sorozat 10–11. kötete, valamint a 12. a halála után 1857-ben. Hátrahagyott kézirataiból Szabó Károly rendezte sajtó alá a 6/1. kötetet 1863-ban, de ez unicus maradt (ki tudja, mi került volna a 6/2-be?)

Ezt követően hosszabb szünet állott be a könyvsorozat történetében, mígnem Csánki Dezső 1890-ben elkezdte publikálni Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában címen a helytörténeti részből hiányzó vármegyék leírását. 1913-ig ki is adott 4 vaskos kötetet (a legrövidebb is 700 oldal!) – mégpedig az első, második, harmadik és ötödik kötetet. A negyedik kötetre egészen 1941-ig kellett várni, amit aztán Fekete Nagy Antal jegyez. S ezzel 90 év alatt sikerült – ha nem is befejezni –, de lezárni a hatalmas munkát. Csupán azért részleteztük ezt a kívülállók számára kissé száraz és unalmas könyvészeti adatsort, hogy lássuk: amelyik tudományos mű elkészül, annak van esélye továbbélni, és bár szerzője esetleg befejezetlenül hagyja, az utókorban azért akadhat valaki, aki felkarolja és továbbviszi a munkát.

Gondoljunk csak bele: országunkat olyan férfiak vezették, akik egy politikai pálya után nem a „semmibe” ugrottak ki, hanem egész természetességgel foglalták el helyüket egyrészt kisebb-nagyobb birtokaik igazgatásával, másrészt adott esetben tudományos vagy művészeti stúdiumokkal. És nem mint gazdag dilettánsok, hanem mint a szakma által is elismert hozzáértők. Apponyi Sándor (1844–1925) például megalapozta a hungaricumok – idegen nyelvű s külföldi szerzőktől származó, 1800 előtt megjelent magyar vonatkozású nyomtatott művek – bibliográfiáját, majd halála után felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét végrendeletileg az OSzK-ra hagyta. Gróf Zichy István – rövid festészeti kitérő után – a Nemzeti Múzeum igazgatója, kiváló őstörténész (vajh miért nem lehet eme napjainkig forrongó témában szinte soha sem hallani a nevét és hivatkozást a munkáira?), hogy aztán kitelepítettként várja a halált a kommunista hatalomátvétel következményeképp. S a sor még folytatható – ám most álljunk itt meg és gondoljunk némi nosztalgiával arra a korra, mikor egyes tudós férfiak a Burgból vagy a megyeházáról hazakocsiztak birtokukra, s pár év múlva letettek az asztalra egy máig maradandó alkotást a tudomány valamely szegmensében.

Végszóként egy – sajnos párját ritkító – jó hír: Teleki Hunyadi-könyvsorozata reprintben és elektronikusan is elérhető. Ha veretes, régi magyar nyelven kívánunk történelmünk egyik legdicsőbb fejezetéről olvasni pár oldalt, csapjuk fel bátran!