Tűzvihar - öt dolog, amit nem tudott az atomtámadásokról

1. Kollektív bűnösség – vagy totális háború? A hirosimai és a nagaszaki támadások elleni egyik alapvető érv, hogy ártatlan civilek tízezrei, százezrei haltak meg. Az, hogy inkább civileket, mint katonákat sújtott mind a két támadás, nehezen vitatható tény; azonban vajon az, hogy „ártatlan”, mit jelentett a modern korban? A kollektív bűnösség elvét szokás a totalitárius diktatúrákhoz, vagy legalábbis a soviniszta rendszerekhez társítani. Sztálin például így fogalmazott az Egyesült Királyság kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”. Fél évvel később az élesen magyargyűlölő cseh vezetővel, Eduárd Benessel folytatott tárgyalások jegyzőkönyvébe a románokról szólva viszont ez került: „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.” Mindennek nem elvi vagy erkölcsi (tudják, a „szocialista erkölcs” és a „kommunista őszinteség”) alapja volt, hanem pusztán hatalmi megfontolások álltak mögötte – az tudniillik, hogy a románokra Sztálinnak szüksége volt, míg a magyaroknak nem szánt különösebb szerepet azon kívül, hogy megszállja és csatlós országgá teszi a hazájukat.

Nagaszaki az atomcsapás előtt és után (Wikimedia)

Nos, nem volt ez máshogy nyugatabbra sem. Az úgynevezett „nyugati” hatalmak szemszögéből nézve az ellenséges országok lakossága is ellenséges magatartást tanúsított mindaddig, amíg nem adta tanújelét a tömeges ellenállásnak. Így pusztítható ellenségnek minősültek. Henry Threlfall őrnagy például a magyar kormánynak a jugoszláv partizánok felé közvetítést kérő üzenetére (az 1943-as béketapogatózások idején) ezt a választ javasolta: "A partizánok szövetségeseink, a magyarok viszont ellenségeink. Amíg Magyarország a németek oldalán áll, véleményünk szerint a partizánoknak jogukban áll annyi magyart megölni amennyit csak tudnak." Vajon a japánokkal szemben miért jártak volna el máshogy?

2. Az első bomba után az amerikaiak megvárták, hogy hogyan reagálnak a japánok. Kantaro Szuzuki tengernagy, a japán miniszterelnök az első támadás után fogadta a sajtó képviselőit és megerősítette, hogy Hirosimát egyetlen bomba pusztította el, de megerősítette azt is, hogy tovább folytatják a háborút. Hoemu Tojoda tengernagy pedig a felderítési adatok alapján arról tájékoztatta a kabinetet, hogy az amerikaiaknak legfeljebb egy vagy két bombájuk lehet készen, tehát arról döntöttek, hogy ezt a pusztítást is elviselik, de a háborút tovább folytatják. Az amerikai kódfejtők megfejtették az erről a döntésről szóló üzeneteket. Eközben Saipanról az amerikai rádióadók folyamatosan sugározták azt a felszólítást, hogy a lakosok meneküljenek el a nagyvárosokból, s légierő olyan szóróanyagokat dobott le, amelyben beszámoltak a hirosimai bombázásról, s arra szólították fel a japánokat, hogy kérelmezzék a császártól a háború beszüntetését. Végül, Guam szigetén Spaatz légitábornok vezetésével és Thomas Farrel tábornoknak, a Manhattan Projekt parancsnok-helyettesének részvételével az atombombázásra kijelölt légiegység parancsnokai konferenciát tartottak. Mivel az elnöki utasítás úgy szólt, hogy mihelyt készen áll egy bomba, azt dobják is, úgy döntöttek a parancs értelmében és a befutott információk alapján, hogy folytatják az atomtámadásokat.

Tokyo 1945. március 10-én, az amerikai gyújtóbombázás után (Wikimedia)

3. Nagaszaki tulajdonképpen véletlenül lett a második támadás áldozata. A támadást végrehajtó B-29-es nehézbombázó számára ugyanis Kokura városa lett elsődleges célpontként kijelölve, s csupán a másodlagos célpont volt Nagaszaki. Két probléma adódott azonban. Az első magával a bombázógéppel volt: az üzemanyag-adagolórendszer nem működött tökéletesen, s ez korlátozta a hatótávolságot. A második pedig magával az elsődleges kijelölt célponttal. Kokura városát sűrű fekete füstfelleg fedte, ami a közeli Yahata városából származott. Yahatát ugyanis az előző napon 224 B-29-es gyújtóbombákkal támadta, ráadásul a Yahata Acélművekben utasítást adtak a kéznél levő nagy mennyiségű kőszénkátrány elégetésére – lényegében az egész várost álcázó füstfejlesztésre. Így Nagaszaki felé fordultak. Nagaszakit azonban (természetes eredetű) felhőtakaró borította, így a parancs szerinti szabad szemmel végrehajtott célzás nem volt lehetséges. Már éppen a légtér elhagyását tervezték – úgy gondolták, hogy a bombát majd az óceánba dobják – amikor egy pillanatra felszakadt a felhőzet. Ekkor dobták le a Kövér Ember nevet viselő bombát. Maga a repülő, amely a Bosckscar nevet viselte, éppenhogy el tudott jutni Iwo Jimára, landolás közben két motor is leállt a négyből. Mivel túl gyorsan ért földet, először visszapattant, majd úgy tűnt, hogy belerohan egy sor ott parkoló B-29-esbe, végül egy huszárosan vett derékszögű kanyarral sikerült lefékezni a gépet.

4. Nagaszaki városában az atombomba nem tudott olyan pusztítást okozni, mint ahogyan tervezték, mivel a város ipari részét kitevő Urakami-völgy domboldalai felfogták a robbanás erejét. Tragikus módon itt azonban tényleg érvényesült a totális háború logikája: a több tízezer civil áldozat mellett alig másfélszáz katona vesztette életét. Talán egy tucatnyi szövetség hadifogoly is az áldozatok között volt. Akadt azonban túlélő is: Joe Kieyoomia, egy navaho indián származású amerikai, aki még a Fülöp-szigeteken esett fogságba. Most a cellájának vastag betonfalai óvták meg az életét. A legszörnyűbb sors talán annak a 200 japánnak jutott, aki túlélték a hirosimai atomtámadást, és Nagaszakiban találtak menedékre. Közülük 165-en túlélték a második támadást is!

A Nagaszaki városában elpusztult Urakami-dóm, a katolikus székesegyház romjai a nukleáris csapás után. Nagaszaki évszázadok óta a japán kereszténység központja volt, azonban a totális háborúban ilyesfajta megfontolások nem játszottak szerepet. (Wikimedia)

5. Az atombombázás értelme. Sokan úgy vélik, hogy a két atombomba nem is annyira az összeomlás szélén álló japánoknak, hanem inkább a szovjeteknek szólt. Ebben valószínűleg van igazság, de az is igaz, hogy az amerikaiak nem akarták a Japánban végrehajtott partraszállások feltételezett veszteségeit elszenvedni. És persze igaz az is, hogy Japánt 1945-ben már szinte éjjel-nappal bombázták az amerikaiak, romboló- és gyújtóbombákkal (ez utóbbi módszer a zsúfolt, fából épült, könnyűszerkezetes lakóépületből álló városok esetében különösen is hatékony volt!). Ez a bombázási hullám jóval több áldozatot szedett, mint a két atombomba. A bombázási hadjáratnak volt egy „leágazása”is, amely a japán vizek elaknásítását célozta – ez a szigetcsoportból álló ország esetében megbénította a szigetek közötti forgalmat. Japán már évekkel korábban eljutott oda, hogy egy patkány bőre vagy egy gyufaszál hossza fontos tényező legyen, s az 1945-ös bombatámadások augusztusra lényegében szétzilálták a Birodalom gazdasági rendszerét. Mindezek ellenére nem akarták elfogadni a feltétel nélküli megadást, minden egyéb pedig a választásokra készülő Amerika számára elfogadhatatlan volt, nem is beszélve a szovjetekről, akik augusztus 9-én indították meg nagy támadásukat Japán mandzsúriai és koreai hadserege ellen. Így az atombombák nemcsak az „utolsó cseppeket” jelentették, hanem újszerűségükkel kizökkentették a japán vezérkart. Ez a császár számára is lehetőséget jelentett, hogy országa érdekében békét kérjen – a nemzethez intézett fegyverszüneti üzenetében hivatkozott is az atomtámadásokra. Végül, sokan az amerikai barbarizmust vélik belelátni az atombomba használatába. Könyörtelenség és következetesség igen; de ami a barbarizmust illeti, egy pillanatra gondoljanak a japánok által élvezettel elkövetett háborús bűncselekményekre.