Varjúsereg? Gondolatok Pócs Nándor könyvéről

A „Hearts of Iron IV” című számítógépes stratégiai játékban nemcsak hadosztályokat mozgathatunk, vagy éppen az ipari termelést szabályozhatjuk, de foglalkoznunk kell az országunk politikai berendezkedésével is. A játék négyfajta pártot és berendezkedést ismer: fasiszta, kommunista, demokratikus és a „non-aligned”. A szó szerint „el-nem-kötelezettet” jelentő kifejezés ebben az esetben a „máshova be nem sorolható” címkét is kiérdemelhetné akár. Ebből is látszik, hogy a játék gyártói a jelenlegi fogalmi keretekből kiindulva nem tudtak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, amit a második világháború „köde” maga alá temetett. Az 1936-ban induló játékban „non-aligned” rendszerrel kezd Portugália, Finnország, Ausztria és többek között Magyarország is. Míg a fasizmust a demagóg, a kommunizmust a forradalmár és a demokráciát a reformer nevű szereplő népszerűsítheti a játékban, a negyedik eszmeiséget néhol egy „konzervatív filozófus” máshol pedig egy „militarista-nacionalista” támogathatja. Bár a játék tervezői és gyártói valószínűleg soha nem hallottak Pócs Nándor hőséről, Kováts Tivadarról, ő valószínűleg az utóbbi kategóriába esne.

Pócs Nándor tavaly év végén megjelent izgalmas kötetében egy tipikus „háttérembert” mutat be nekünk, olyasvalakit, aki fontos szerepeket játszott a két világháború közötti politikai élet szürke zónájában. Abban a szürke zónában, ami a hivatalos és a nem-hivatalos között van, illetve, ami az állami és a nem-állami (sőt, az államellenes) között helyezkedik el. Ezt manapság „mélyállamnak” szokták hívni, bár van, aki még a létét is tagadja ilyesminek. Persze ezúttal egy történeti jelenségről van szó, ráadásul nem a tengerentúl, hanem a tengereninnen.

Pócs kismonográfiájában feloldást keres a leadben felvetett, látszólagos ellentétpárra. A dilemmát így fogalmazza meg: „»a hagyományos« fasizmus-antifasizmus ellentétpárra épülő narratívában” (8.o.) nem helyezhetőek el a Kováts által megszemélyesített ideák. Pócs elveti, hogy pusztán a zsidósághoz fűződő viszony lenne a kulcs, bár ez is számít (máshogy állt a kérdéshez egy konzervatív „nemzeti keresztény”, egy klasszikus fajvédő és egy nettó nemzetiszocialista). Sőt, hangsúlyozza: „A politikai centrumot és az egymás közötti ellentéteket legalább annyira meghatározták a korszak egyéb, szintén fontos kérdései (tulajdonviszonyok, revízió, szövetségi politika, államforma), mint az antiszemitizmus”. Vagyis, vonjuk le a következtetés: a Horthy-idők története nem antiszemitizmus-történet. Pócs szerint az ilyen politikai-eszmei kérdések mellett egyszerűen a különböző hatalmi csoportok közötti ellentéteket, viszonyrendszert jelöli meg az úgynevezett „következetlenségek”, vagyis egy-egy életút látszólagosan ellentmondó fordulatainak magyarázatakor. Csak sajnálhatjuk, hogy az utóbbi időben a hazai közbeszédben is meggyökerezett „szuverenista” jelző nem bukkan fel a keretrendszer vizsgálatakor. Vagyis, hogy kik voltak a magyar a nemzeti öncélúság iránt elkötelezve (kik hittek abban, hogy Magyarország ha nem is egyedül, de önállóan boldogulni tud) és kik voltak azok, akik csak egy nagyobb erő gravitációs mezőjében, esetleg idegen minták szerint tudták elképzelni a nemzeti közösség életét. Halványan van erre utalás, Gyurgyák Jánost idézve, miszerint egyesek a fennálló államot nem lerombolni, hanem megerősíteni akarták (10.o.), de úgy tűnik, hogy a „szuverenista” a szerző számára talán irreleváns fogalom, vagy még nem artikulálódott. Talán elkerülte a figyelmemet, de könnyen lehet, hogy ez a jelző csak a 89. oldalon bukkan fel először ebben a mondatban: „a szuverenista hangnem és a heveny antiszemitizmussal vegyülő szociális érzékenység”, mint ami a Magyar Fajvédők Országos Szövetségének lapját, a Sorakozót jellemezte.

A könyv közepe táján ismét szerepel egy tételmondat erről a látszólagos ellentmondásról: „Kováts német- és nyilasellenessége ugyan nem megkérdőjelezhető, tevékenysége mégsem írható le a tulajdonképpen máig egyeduralkodónak számító fasizmus-antifasizmus ellentétpárra épülő narratívával” (137.)

Érdekes színfoltot helyez el ezen a tablón egy odavetett mondat, amely egy hasonló indíttatású de talán más irányú életútra utal: „Dormándy Géza volt ellenforradalmár, antibolsevik összeesküvő tiszt a híres Kratochvil Károllyal és még nagyjából száz magas rangú katonatiszttel közös nyilatkozatban tiltakozott a zsidó származású háborús veteránok jogfosztása ellen. (32-33.)”

A fő dilemma mellett számos egyéb, szinte mellékesnek tűnő megjegyzése a szerzőnek, amelyek azonban figyelmet érdemelnek. Az egyik ilyen szerint a „guruló márkák” vádja nem lenne bizonyított. (89.) Ezt sokan Ungváry Krisztián immár húsz éves, félrevezető és primitív érvelésen alapuló kijelentésére (a „Kik voltak a nyilasok?” c. tanulmányából) szokták alapozni, miszerint voltak ugyan olyan esetek, amikor helyi NSDAP pártszervek kisebb-nagyobb támogatásokat folyósítottak a nyilasoknak, de a hivatalos német politika nem támogatta a Szálasi-Hubay-féle pártot, sőt, Ribbentrop külügyminiszter még az egyéni támogatásokat is leállította. Guruló márkák tehát igenis léteztek, bár lehet, hogy nem teljesen úgy, ahogyan az akkori, a náci Német Birodalmat valós fenyegetésnek tekintő, szuverenista magyar politikusok szeme előtt kirajzolódott. Nincs azonban feltárva a német biztonsági szervek sokszor egymást is keresztbe metsző akcióinak, hálózatépítésének magyarországi, a nyilasokat érintő története. A nyilasok közül például Kovarcz Emil és Vágó Pál neve ismert, mint SD-kapcsolatoké. (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának egyes dossziéiban erre nézve találhatóak adatok). A lengyelek azonban magát Hubay Kálmánt is Gestapo-ügynöknek tartották. (Varga E. László: Orlowski Leó budapesti lengyel követ visszaemlékezései II., in: Századok – 2003 VI.sz. 1393.o.) Ezen kívül csak utalásokból ismerjük a Bécsben és Bécs környékén gyülekező, illetve gyülekeztetett hungarista emigráció fegyveres kiképzésének és felhasználásának történetét. (Máthé Áron: A nyilaskereszt árnyékában, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2019., 139.o.).

Szintén figyelmet érdemel a szerző megjegyzése arról, hogy a magyar-lengyel együttműködés (utóbbiaknál: a Feszítővas hadművelet) keretében Kárpátaljára bejuttatott rongyosgárdisták atrocitásokat követtek volna el. A szerző idézi Kozma Miklós megjegyzését, miszerint a Kárpátalján bevetett rongyosok „nagy része kalandor és szélsőséges – de mi mások lehetnek?” (99.o.). Nos, itt korokon átívelő jelenségről van szó – ahogyan azt néhány évvel ezelőtt Wesley Clark amerikai tábornok, volt európai NATO-főparancsnok jegyezte meg a CNN élő adásában 2015. február 15-én: „Az Iszlám Állam (ISIS) a barátaink és a szövetségeseink szponzorálásával indult. Ahogy bárki arrafelé elmondja Önnek, ha valakire szükséged van, aki halálig harcol a Hezbollah ellen, akkor nem raksz ki toborzóplakátot és nem szólítasz fel a belépésre, hogy majd egy jobb világot fogunk csinálni. A szélsőségesekre és a vallási fundamentalistákra fogsz hajtani. Ők azok, akik a Hezbollah ellen harcolni fognak.” Az efféle „úriemberhez nem méltó hadviselés” – ahogyan a második világháborús brit Special Operations Executive nevű titkosszolgálati ügynökség feladatait Churchill jellemezte – bizony nem úriembereket kíván és sajnos kockázatokkal jár.

Természetesen a történészcéh tagjaként nem állhatom meg, hogy a március 19-ét követő rendszerváltás egyik fontos elemét ki ne emeljem: a Nemzetvédelmi Szövetség sorsát. Az NVSZ-t a Kállay-kormány tulajdonképpen egyfajta belső propaganda- és hírszerző szervezeteknek szánta, sőt, ahogyan a szerző által idézett Ambrózy Gyula mondta: az NVSZ „Horthy polgári gárdája volt”, vagyis egy német megszállás esetén, vagy a nyilasok által kirobbantott polgárháború idején belbiztonsági erőnek szánták. Csak éppen március 19-én minden megbénult. Így az NVSZ-t is elérte a sorsa: „beindult a tisztogatás. A korábbi vezetőség köztudomásúan németellenes tagjait letartóztatták vagy szélnek eresztették […] ezzel pedig az NVSZ funkciótlanná vált.” (136.) Mindez illeszkedik ahhoz a megállapításhoz, miszerint 1944. március 19. fedett és tartalmi rendszerváltást jelentett. (Máthé Áron: Egy külföldről irányított rendszerváltás – 1944. március 19. – Magyarország német megszállásának mai megítéléséhez, in: 30 éve szabadon Közép-Európában, szerk.: Simon János, Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022.)

A szerző egyes megjegyzéseivel nehéz mit kezdeni. Például mi az, hogy Ujszászy István „agyonmisztifikált alakja” lenne a magyar kémelhárításnak? (82.) Ujszászy életét csakugyan számos legenda övezi (ezeket Kovács Zoltán András többségében tisztázta), de tudása olyan értékes volt, hogy a Péter Gábornak nyújtott képzésen túl a fogságban készült feljegyzéseit még 1960-ban is érdemes találták a legépelésre.

Nagyon sarkos a szerzőnek az a megállapítása, hogy a francia hírszerzőknek rossz közép-európai helyismerete lett volna (149.) 1918-at követően a francia katonai és polgári tanácsadók Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia valamennyi fontosabb intézményében vagy megtalálhatóak voltak, vagy kapcsolatokkal rendelkeztek ezekhez, s ez közel két évtizeden át jellemző helyzet volt. Magyarországon pedig a második világháború éveiben az elvileg Vichy-t képviselő francia követség az egyik legfontosabb hírátadó állomás volt a Szabad Franciaország erői felé. Ráadásul 1944-ben az idemenekült francia hadifoglyokból partizánszázadot szerveztek a szlovákiai felkelésben történő bevetésre, miközben Budapesten De Gaulle Bizottság alakult. Csakugyan nélkülözték volna a helyismeretet?

Talán a legizgalmasabb pontja a kötetnek az 1939-es lengyelországi hadjáratban a lengyelek oldalán küzdő magyar önkéntesek történetének felidézése. Majd’ két évtizeddel ezelőtt a Századokban már megjelent erről egy tanulmány – amelyre Pócs hivatkozik is (Varga E. László Orlowski Leó budapesti lengyel követ visszaemlékezései II., in: Századok, 2003 VI.sz.), s néhány új forrással ki is egészíti a történetet. Jó lenne erről az elfeledett történetről többet is megtudni, hiszen a németek által kivégzett, nagyjából félszáz magyar önkéntes mégiscsak megérdemli, hogy emléküket megőrizzük.

Pócs Nándor könyve adatgazdagon, olvasmányosan és mélységében tárja fel a két világháború közötti polgári rendszer homlokzata mögött húzódó szervezkedések mibenlétét, illetve az abban szerepet vállalók hátterét, motivációját. Természetesen egy főszereplőre, a címben is szereplő Kováts Tivadarra van „kihegyezve” a történet, de számos más szereplő is egy-egy ecsetvonással megrajzolva felbukkan a kötet lapjain. Pócs könyve érdekesen és izgalmasan illeszkedik Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten 1944-1945 (Jaffa Kiadó, Budapest, 2021.) című könyvéhez – pontosabban szólva ahhoz mintegy előzményként szolgálhat. Aligha kétséges, hogy ezek után a könyvek után nem lehet ugyanazzal a szemüveggel nézni a Horthy-időket, mint előtte. Még akkor sem, ha az akkori magyar elit egy része rövidzárlattal fejezte be elitként való létezését, s akkor sem, ha Magyarország 1944-ben látványos és jól megfogható akciók híján elmulasztotta megfizetni a győztesek által elvárt módon és mértékben a vérváltságot, s ennek a mai napig tartó hatása van.

Mindössze a könyv címe marad rejtély. 

(Pócs Nádor: Varjúsereg. Kováts Tivadar és a magyar fajvédelem láthatatlan útjai, Kronosz Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Magyar Történelmi Társulat, Pécs-Budapest, 2022.)