Vas Féliksz, bronz Féliksz

Szeptember 11-én Moszkvában újra felállították Feliksz Edmundovics Dzserzsinszkij, a lenini szovjet politikai rendőrség megalapítójának szobrát. A lengyel származású Dzserszinszkij a bolsevik hatalomátvétel után sürgősen létrehozott terrorszerv, az Össz-oroszországi Különleges Bizottság atyja volt. Ezt a terrorszervezetet az orosz eredetijének (Всероссийская чрезвычайная комиссия) kezdőbetűiből (VCSK, ВЧК) csak Cseka néven emlegették. Hiába vett fel különböző neveket az évtizedek folyamán, illetve hiába sorolták be különböző népbiztosságok, minisztériumok alá (GPU, OGPU, NKVD, MGB, végül KGB), tagjait a mai napig csak "csekistának" nevezik. Olyasmi ez, mint nálunk az "ávós", azzal a különbséggel, hogy míg Kádár Jánosék igyekeztek a felszínen elhatárolódni az ÁVH-tól, s a szőnyeg alá söpörni annak valódi rémtetteit, a csekisták a kommunizmus 70 évén keresztül büszkén vállalták ezt a megnevezést. És vállalják ma is.

Vajon mit üzen az, hogy most újra felállították a szobrát? És hogyan történt a ledöntése? Nézzük meg, hogy ír erről Vlagyimír Bukovszkij, egykori szovjet-ellenes orosz ellenzéki harcos "A moszkvai per" című könyvében.

Szergej Nariskin, a külföldi hírszerzés vezetője beszédet mond az újonnan felállított szobor előtt (Reuters). A Reuters tájékoztatása szerint a szobor ledöntését örömmel üdvözölték Lengyelországban; azonban, mint látni fogjuk, nem csak ott

„A pillanat egyedülálló volt, mindent meg lehetett valósítani [az 1991. augusztusi Janajev-puccskísérlet után]. A megzavarodott nómenklatúra mindebe belegyezett, csak egyetlen dologtól félt, a népharagtól, attól, hogy egyenesen az utcán számolnak le vele. A drótkötélen himbálózó »Vas Féliksz« látványától elakadt a lélegzetük." A Lubjanka nevezetes épületénél „minden olyan volt, mint fiatalkoromban: a sarkon a Gyetszkij Mir gyermekáruház, középen a KGB komor épülete, vele szemben pedig a Dzserszinszkaja metróállomás. Csak a Vas Féliksz üres szobortalapzata emlékeztetett a nemrég lezajlott eseményekre. Furcsa látványt nyújtott ez a talapzat, ahogy elborították az olyan feliratok, hogy »Le az SZKP-vel!« vagy horogkereszt és sarló-kalapács, köztük egyenlőségjel. Éjszaka ezek a feliratok eltűntek, valakinek a gondos keze letörülte őket, de nappal ismét ott virítottak. Ez így ment pár héten keresztül, míg a nép rá nem unt erre a játékra. Akkor megjelent a tisztára sikált talapzaton fehér festékkel a jól olvasható felirat: »Bocsáss meg Féliksz, nem vigyáztunk rád!«. Az utolsó szó mégiscsak a csekistáké volt.”

„A feladat ugyanis nem az volt, hogy elkülönítsük a kevésbé bűnösöket a nagyon bűnösöktől, s hogy aztán ez utóbbiakat jól megbüntessük, hanem az, hogy elindítsuk a társadalom erkölcsi megtisztulásának folyamatát. Nem tömeghisztériát akartunk, leszámolásokkal, feljelentéseket és öngyilkosságokat, amelyek elkerülhetetlenek egy ilyen tisztogatásnál, hanem bűnbánatot. Ehhez pedig a rendszert kellett elítélni, minden gaztettével együtt, és teljesen elegendő lett volna a főkolomposok megbüntetése, akik már enélkül is börtönben ültek a puccs [az 1991. augusztusi Janajev-puccskísérlet]  megszervezése miatt. […] A besúgókon bosszút állni végképp ostobaság: polgártársaim többségétől eltérően én ugyanis jól ismertem ezeket az embereket, a cellába berakott téglákat, meg a titokban ránk állított ügynököket is. Tudtam, hogy az esetek többségében megtört, sajnálatra méltó emberek, akiket gyakran zsarolással és fenyegetéssel kényszerített együttműködésre a KGB. Tulajdonképpen senki nem tudhatja előre, hogyan viselkedne fokozott nyomás hatására, s ezért, aki ezt a nyomást nem élte át, annak nincs joga másokat elítélni. Aki meg átélte, az általában nem akar ítéletet mondani.”

1991. augusztus 22.: az eredeti Dzserszinszkij szobor ledöntésén fáradozó tüntetők (Dimitrij Borko, Wikimedia)

A Bukovszkij által remélt és vágyott nagy pillanatra, a kommunista főbűnösök fölötti ítéletmondásra azonban nem került sor. Vajon miért? A másik nagy anti-szovjet orosz gondolkodó, Szolzsenyicin magát az orosz népet hibáztatta: "1927-ben, amikor a meghunyászkodás még nem lágyította meg annyira az agyunkat, két cseka-pribék egy asszonyt akart letartóztatni világos nappal a Szerpuhov-téren. Az asszony belekapaszkodott egy lámpaoszlopba, sikoltozni kezdett, nem hagyta magát. Tömeg gyűlt oda. (Ehhez egy ilyen nő kellett, de kellett egy ilyen tömeg is! Az arra járók nem sütötték le a szemüket, nem siettek mind kereket oldani!) A vagány legények rögtön zavarba jöttek. Az ő munkájuk nem bírja el a nyilvánosság fényét. Beültek az autóba s elmenekültek. (Ha akkor egyenest a pályaudvarra megy s elutazik az az asszony! De nem: hazament s otthon töltötte az éjszakát. Éjjel aztán elhurcolták a Lubjankába.) [...] Nem volt bennünk elég szabadságszeretet. S még kevésbé volt meg a helyzet valódi ismerete. Tizenhétben egy feltartóztathatatlan kisülésben mindent kiadtunk magunkból, azután siettünk alávetni magunkat s SZÍVESEN vetettük alá magunkat."

Vajon így volt ez? Nos lehet, hogy részben így volt. Az idők azonban változnak. Szolzsenyicin, amikor először száműzetése után hazatért Oroszországba, döbbenten konstatálta az oroszok Nyugat-imádatát. Ahogyan Szolzsenyicin látta a helyzetet, a dolgok odáig fajultak, hogy "Oroszország összeomlása" (Россия в обвале) címmel írt könyvet. Azonban nemcsak Oroszország válságáról írt. Számtalan írásában vetette papírra értetlenségét a Nyugat belső szabadságának elsorvadása miatt, a materialista életfilozófia egyeduralkodóvá válása miatt. 1976-ban a Worldview Magazine-nak adott interjújában még ennél is többre hívta fel a figyelmet: „Az ötvenes években, a háború után szó szerint bálványoztuk a Nyugatot. Úgy tekintettünk rá, mint a szabadság napjára, a lélek erődítményére, a reményünkre és a szövetségesünkre. Mindnyájan azt
gondoltuk, hogy mi ugyan csak nehezen tudnánk magunkat felszabadítani, de a Nyugat meg fog segíteni bennünket, hogy a rabszolgasorból kiemelkedhessünk. Az évek, évtizedek során ez a hitünk lassacskán kezdett meginogni és elhalványodni.” 

És most térjünk vissza Bukovszkijhoz. Hogyan is írta tovább "A moszkvai per" című könyvében? „A Nyugat nemhogy partnernek, harci szövetségesnek sem volt hajlandó elismerni bennünket. […] Nem, ez nem egyszerűen a Nyugat ostobasága volt, nem az itteni elit naivitása, hanem céltudatos politika, amely arra irányult, hogy stabilitás legyen a világban, stabilitás bármi áron, akár hitszegés árán is. [...] Nem feledhetjük a Nyugat barátságosnak alig nevezhető viszonyát az egykori Szovjetunióban születőben levő demokráciához: míg azok – Gorbacsov és társai -, akik az elkorhadt rendszer megmentésével próbálkoztak, az utolsó percig élvezhették a Nyugat fenntartások nélküli támogatását, a jóval demokratikusabb ellenzékieket (Jelcint is beleszámítva) »megbízhatatlanoknak«, sőt, »veszélyeseknek« kiáltották ki. Mindez csupán meghosszabította a rendszer haldoklását, fékezte a következetesen demokratikus ellenzék kialakulását, s még bonyolultabbá tette az ország felgyógyulásának problémáját. [...] Csoda nélkül a 2000. esztendőben úgy lehet, már nem is lesz Oroszország.”

Nos, véletlenül éppen 2000-ben lett elnök Vlagyimír Putyin. Egy ideig úgy tűnt, hogy megfogadja, amit Szolzsenyicin, a nagy próféta mondott a kommunizmusról. Csakhogy ugyanekkorra tehető az oroszok nagy kiábrándulása a Nyugatból, legalábbis Szolzsenyicin szerint. Szerbia NATO általi bombázása, majd a volt tagköztársaságok NATO-felé közeledése (közelítése?) az egyszerű emberekben is azt a képet alakították ki, hogy őket becsapták. Hogy ez a Nyugat már nem az a Nyugat. Azután ott volt az az ügy is, ami éppen akkor nem volt szem előtt,  amikor a legvalószínűbb volt, tudniillik, a kilencvenes évek nagy zuhanásában még az a lehetőség is felmerült, hogy Oroszország részekre hullik szét - vagy éppen felbomlasztják. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Szabad Világ vezető ereje nem akar osztozkodni a hatalmon, az Új Világrend egy világcsendőrre van szabva. Hogy a Nyugat a hidegháború megnyerése után nemcsak a számlát nyújtja be, hanem ebben a játszmában a győztes mindent visz, amit vihet.

Ha meg akarjuk érteni tehát, hogy hogy került ki ismét Dzserszinszkij szobra, akkor a fentieket is figyelembe kell venni, Putyin és kollégái nyilvánvaló sztálini nosztalgiája és csekista múltja mellett. Ráadásul éppen Szolzsenyicin "mentette fel" Putyint azzal, hogy ugyan KGB-s volt, de a külföldi hírszerzésnél szolgált, ami minden államban van, és most a szobrot talán jelzésértékűen a külföldi hírszerzés épülete előtt állították fel. Már nem vasból, hanem bronzból - viszont ugyanúgy Nyugat felé néz.

Idehaza, Magyarországon néhány megátalkodott ókommunistán kívül nem hiszem, hogy magát az ÁVH-t visszasírná valaki (bár a kommunista-jellegű terrorra igenis nagy igény volna baloldali politikusaink és polgártársaink között!!!). Néhány elvakult történészen kívül senki sem próbálja az ÁVH és elődszervezeteinek jegyzőkönyveit szó szerint venni. Ez nagyjából a többi közép-európai országban is így van. Ez pedig széles szakadékot jelent közöttünk és Oroszország között.

Ami pedig Szolzsenyicint és jóslatait illeti, van egy, ma különösen kínosan ható mondata: „A világhelyzet mára úgy alakult, hogy egy egészséges nemzeti szellemű Oroszország újjászületése nélkül Amerika sem maradhat fenn, a véres versengésben minden meg fog semmisülni.”