Vörös, fehér, fekete: a terror színeváltozásai

Nyoylcvankét évvel ezelőtt ezen a napon - 1919. november 20-án - Héjjas Iván fehérkülönítményesei törvényes jogi eljárás nélkül kivégzik a románok által négy nappal korábban kiürített Kecskeméten, a fogházban fogvatartott helyi tanácsköztársasági ex-tisztségviselőket. A korabeli közvéleményben többféleképpen jelenik meg ez a bűncselekmény: van, akinek ez népítélet, van, akinek gyilkosság. Jogi szempontból mindenképpen az utóbbi.

Szegedi fehérkülönítményes tisztek

A Héjjasék által elkövetett atrocitás áldozatainak számában nincs megegyezés, tizenhattól több mint hatvanig terjedhet a számuk. A fehérterror kezdetének Prónay Pál Szegedről augusztus 3-án a Dunántúlra indult különítményének, az augusztus 5-én Szatymazon tizenegy áldozattal járó önbíráskodása tekinthető. Mivel a felek kerülni akarták a román és magyar alakulatok közötti összetűzéseket, eleinte a Dél-Dunántúl olyan részein tevékenykedtek a vörösterrorért bosszúszomjas fehér tisztek, ahol csapataik gyakorolták az uralmat, de földrajzilag nem feltétlenül ott, ahol a vörösök visszaélései konkréten „indokolták” volna ezt, pedig Prónay jelszava a „szemet szemért, fogat fogért” volt. A Dél-Dunántúlon a vörösterror nem igazán tombolt, sokkal jellemzőbb volt a Duna–Tisza közére, ahol sorban parasztfelkelések robbantak ki a kommunista uralom esztelenségei ellen. Ezzel szemben sajnos kevéssé jelenik meg történetírásunkban, hogy a Lehár ezredes anti-bolsevik csapatai által felszabadított Nyugat-Dunántúlon nem volt jellemző a fehérterror, sőt, egyes esetekben a nemzeti erők akadályozták meg a kilengéseket.

A kommün egyik plakátja

A kivégzéseknek a fehérterror idején legalább hatszáz áldozata lehetett, nagyjából annyi, mint a korábbi vörösterrornak. Tehát nagyságrendileg azonos számú, valahol ötszáz és ezer közötti halálos áldozattal járhatott a két terror, a teljesen pontos számot valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. A kivégzések végrehajtásának embertelensége is hasonló. A vörösterror áldozatait a legalaposabban Váry Albert koronaügyész-helyettes listájáról ismerhetjük, ő 590 halálos áldozatot tárt fel. Váry a szintén törvényellenes fehérterror áldozatainak összesítésébe is belekezdett, de ezek elkövetőinek 1920. decemberi amnesztiája után felhagyott munkájával. A vörösterror legvéresebb napja június 23-a volt, amikor a dunapataji vérengzésben 48 embert egyszerűen agyonlőttek, míg tizenöt főt felakasztottak Szamuely Tibor terrorlegényei. Ez a 64 áldozat egyetlen nap alatt több mint tíz százaléka a Váry-féle összesítés létszámának.

Megemlítendő, hogy a vörös-, illetve fehérterror mellett a korabeli és a mai közvélemény szinte tudomást sem vesz a feketeterrorról, vagyis a megszálló román, cseh és szerb csapatok kegyetlenkedéseinek halálos áldozatairól. Holott például az ország túlnyomó részét tartósan ellenőrzése alá vonó román hadsereg szintén gyilkolt bőséggel. Sőt, a román terror áldozatainak száma nagyobb lehet, mint a vörös és fehérterroré együttvéve, meghaladhatja a kétezer főt. A kérdésnek még egy fontos aspektusa van. A vörös és a fekete megfélemlítő gépezet egyértelműen állami terror, a megszálló Románia, Szerbia és Csehszlovákia, továbbá a Tanácsköztársaság hatalomtechnikai eszköze. A fehérterror 1919-ben, amikor a legsúlyosabb atrocitások történnek, bizonyosan nem állami terror, nem a hivatalos budapesti kormányzat irányítja, sőt azt a hadügyminisztérium megpróbálja leállítani. Ez nem felmentés, hanem tény. A különítményesek kötődése Horthy Miklóshoz nem kérdés, hanem szintén tény, ahogyan a fehérkülönítményesek összefonódása az újra alakuló establishmenttel. Horthy fővezérként kétségtelenül szemet hunyt az atrocitások felett, majd kormányzóként amnesztiát adott az elkövetőknek. De volt, akit például kivégeztetett!

Fontos ezeket az összefüggéseket feltárni, ez nem lehet politikai szimpátia vagy antipátia tárgya. Azonban az, hogy ezt a bélyeget az egész Horthy-rendszerre rásütik, belpolitika volt száz éve, ötven éve – és ma is az. Annak fő felelőse, hogy a független Magyarország vérben és terrorban született, nem Kun Béla és nem Horthy Miklós. Ha az antant korrekten áll Magyarországhoz, a rettenetes eseménysor valószínűleg el sem indul. A vörös- és fehérterror egy súlyosan sebzett, a szakadék szélére lökött országban tombol – az országvesztés sokkja nélkül értelmezhetetlen.

(Demkó Attila - Gyulai György: Napról napra Trianon, 204-205. o. Szerkesztett idézet)

Térkép forrása: MTA BTK TTI