Vukovár (2.rész)

A Nyugat-Balkán, ahol a huszadik századot elindító lövés eldördült. Egy ostrom, ami a huszadik századot záró délszláv háborúk egyik szimbóluma lett. Egy város, ami a mai napig jelkép.

1991 augusztusában a horvát-szerb határon fekvő Vukovár körül egyre szorsabbra fonódott a szerb egységek és a Jugoszláv Néphadsereg fonta gyűrű. „Nincsenek véletlenek”, szokták mondani, és valóban, a komolyabb ostrom augusztus 23-án, a közép-európai népek számára vészt jósló napon kezdődött meg. Vukovár egyik „elővárosa”, Borovo Naselje, vagyis a szomszéd falu, amely Vukovárral jószerivel egybenőtt, komoly tüzérségi csapást szenvedett. Ugyanekkor a horvátok lelőttek két „Galeb” típusú, földi célpontok ellen alkalmazott repülőt. Másnap a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), továbbá a jugoszláv légi erők és a dunai flottillájuk is megkezdte a város módszeres lövését, bombázását.

Vukovár 1991 novemberében, az ostrom után (JuzneVesti)


Szeptember közepén a horvát vezetés elrendelte a Horvátország területén fekvő JNA laktanyák és bázisok lefegyverzését. Ezt általában sikeresen végre is hajtották, s nagy mennyiségű fegyverzet került a horvát erők kezére. Addig elsősorban a magyar fél által 1990 őszén leszállított 10 ezer Kalasnyikov gépkarabély és 10 millió lőszer állt a horvátok rendelkezésére. A magyar szállítmányok nélkül tulajdonképpen bele sem foghattak volna a függetlenségi harcukba. Most pedig a JNA támaszpontokról megszerzett fegyverekkel már kellően megerősödtek. Vukováron is volt egy JNA laktanya, amelynek az ostroma megkezdődött, azonban a szerb félkatonai alakulatok is támadást indítottak. Civil lakosság elűzése, gyilkosságok – a délszláv háborúk megszokott, tragikus jelenetei kezdődtek el.

A Jugoszláv Néphadsereg közben megindította nagy offenzíváját Horvátországban, amelynek a célja a szövetségi állam fennhatóságának helyreállítása lett volna. A terv szerint a Dráva-Duna közén nyugat felé söpörtek volna végig a jugoszláv alakulatok, egészen Zágráb végponttal. Arra számítottak, hogy Vukovárt könnyen beveszik, és különben is, az ott levő, és ostrom alá vont laktanyát fel akarták menteni. A hónap végére egy komoly, legalább 100 harckocsit számláló oszlop érkezett Belgrád felől. A szinte teljesen körbevett város ellen nyomban megindították a támadásokat. A jugoszláv erők azonban úgy tűnik, hogy nem voltak városi harcokra felkészítve, a horvát erők viszont jól alkalmazkodtak a kihívásokhoz és egyre-másra lőtték ki a jugoszláv harckocsikat és páncélozott járműveket. Az egyik Vukovárba bevezető út csak „tank-temetőként” híresült el, itt több, mint 100 harcjármű roncsai füstölögtek hamarosan. A jugoszláv és szerb erők morálja is egyre alacsonyabb lett, a félkatonai egységeket kivéve. Nem akaródzott harcolni a JNA sorállományú katonáinak – pláne a nem-szerb nemzetiségűeknek - , s a szerb területvédelmisek meg nem értették, hogy mit keresnek Horvátországban. A tüzérség viszont nem spórolt a lőszerrel: összesen 2,5 millió lövedéket lőttek ki a városra, napi 12 ezret átlagosan.

Vukovári végjáték (telegram.hr)

Nyilvánvaló volt, hogy a „jugoszláv” ügyért már nem akar meghalni senki. Hiába hívták be a tartalékosokat, csaknem másfélszázezren Szerbiából inkább külföldre mentek. Mások bújkáltak, vagy orvosi papírokat szereztek, sőt dühös tüntetésekre is sor került. A veszteségek meg nőttek és nem volt kivel pótolni a sebesülteket, elesetteket. A városban eközben az óvóhelyekre húzódtak a lakosok, akadozott a víz, villany és élelemellátás. Az előbbi kettő hamarosan gyakorlatilag meg is szűnt. „Nem volt élesztő a kenyérhez. A fiam velem és a feleségemmel együtt konzerveken élt. De ebből is egyre kevesebb volt. A tüzérségi tűz immár a nap 24 órájában egyvégtében folytatódott. A rövid szünetek még rosszabbak voltak. Ilyenkor ahogyan az emberek kijöttek az óvóhelyekről a kutakhoz, orvlövészek vadásztak rájuk. Nem tudsz gyerekeket két hónapig bent tartani, és amikor kiszaladtak a napra, rájuk is lőttek!” – emlékezett egy túlélő.

Szeptember legvégén azután megváltozott a katonai helyzet. Az utolsó vékony összeköttetést is elvágták, ami Vukovárt a horvát vonalakkal összekötötte. A horvát erők ellentámadását a JNA és a szerbek könnyedén visszaverték. Eddigre megérkeztek Arkan „Tigrisei”, és dühödten támadták a horvát állásokat. A JNA nem engedett be segélyeket sem a mintegy 12 ezer bent rekedt lakos számára, csak egy konvoj jutott keresztül. Vukovár kezdett pokollá válni, és október folyamán a szívós horvát védelem lassanként összébb és összébb zsugorodott. Most már a JNA tankjai egyszerűen áthajtottak a kisebb házakon, máskor könnygáz leple alatt támadtak. November 3-án vízi deszanttal a Duna felől támadtak a JNA egységei, és kettévágták a horvát védelmet. Ezután a horvát védelem szétesett kisebb ellenállási gócokra. November 18-án a megmaradt horvát erők letették a fegyvert, bár egyes kisebb csoportok, vagy magányos harcosok még napokig tartották magukat. A város utcáit holtestek borították, romok, szemét, törmelék. Néhány ház még állt, ezek lángoltak. A többi romokban hevert. A jugoszláv hadsereg fogadást rendezett a félig szétlőtt Duna Szállóban. Az Independent tudósítója így idézte fel: „100 újságíró volt jelen. A „Vukovár Hadművelet” irányítói a régi Vukovárt ábrázoló képeslapokat osztottak szét, és keményített fehér abroszokon felszolgált italokkal kínáltak. Eközben az eső beesett és a szél besüvített a szétlőtt ablakokon. Miodrag Gvero ezredes kijelentette, hogy a falakon levő lyukakat a horvát védők csinálták. Dinamitrudakat helyeztek a téglák közé, hogy a jugoszláv hadsereget rossz színben tüntessék fel.”

A Jugoszláv Néphadsereg kilőtt T55 típusú harckocsija Vukováron (i.imgur.com)

Az áldozatok száma olyan 3 ezer lehetett, köztük legalább ezer civil. A kórházból több száz sebesültet vittek el, közülük több, mint kétszázat a közeli Ovčara állami gazdaságban végeztek ki egy tömegben. Másokat a hadifoglyok közül találomra válogattak ki szerb félkatonai harcosok. A polgári lakosságból néhány prominens szereplőt elvittek, köztük a kórház igazgatónőjét és férjét. A várost szisztematikusan kirabolták a győztesek.

A szerbek hasonló nagyságrendben szenvedtek veszteségeket, bár köztük nem nagyon voltak civilek. Az is igaz persze, hogy az áldozati státuszért versenyfutás kezdődött. A nem azonosítható holttesteket mind a két fél igyekezett „sajátként” eladni, bár mint láttuk, alapvetően a horvátok védték a saját városukat, tehát ők szenvedték el az agressziót.

Végül is mi volt Vukovár? Egyesek Sztálingrádhoz hasonlítják, bár ott a támadó fél (a németek) nem tudta a város egészét elfoglalni, sőt végül abban a csatában vereséget szenvedett. Vuk Draskovic, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetője – aki élesen szemben állt a Milosevic-rezsimmel – ezt írta: „Vukovár a szerb és a horvát őrület Hirosimája. Mindenki ebben az államban, szerbek, de főleg a horvátok, a legnagyobb szégyen és a bukás napjait hozták össze.” Vukovár valóban egy kicsit Sztálingrád, és egy kicsit Hirosima is volt. De leginkább talán Thermopülai vagy Alamo vagy az 1521-es Nándorfehérvár: a túlerővel szembeni harcban a végsőkig való, hősies ellenállás szimbóluma. Sőt, Vukovár valójában horvát stratégiai sikerré vált. A Jugoszláv Néphadsereg feladta egész Horvátország visszaszerzésére irányuló terveit, s az ostrom három hónapja alatt maga ez a testület (a JNA) is lassan elveszítette „jugoszláv” jellegét.

A háború Vukovártól kezdve már nem arról szólt, hogy Jugoszlávia egyik tagköztársaságát „jobb útra” akarja terelni, hanem szerb-horvát konfliktussá, majd szerb terjeszkedési kísérletté változott.