Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

"Vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat! Vádolnak az élők, és vádolnak a meggyilkolt halottak"

Címkék:
„Eleinte négyen sétáltunk, aztán hárman, aztán ketten, és amikor Katit is kivégeztek, akkor egyedül maradtam. Akkor sírtam, tényleg sírtam” Elhunyt Wittner Mária, 1956-os szabadságharcos lány, politikai elítélt, segédmunkás, országgyűlési képviselő.

Hogyan hazudtak a kommunisták 1956-ról? „Október végén – november elején Budapesten és több vidéki városban legalább tíz napig nem volt hatalom a nép kezében. Fegyveres fasiszta bandák büntetlenül garázdálkodhattak. … Az alvilág és a prostituáltak fogtak össze a fasisztákkal.” - írta Nógrádi Sándor, kipróbált nemzetközi kommunista káder, a Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke. A Nagy Imre-perről készült (igaz, be nem mutatott) 1958-as propagandafilmben  pedig a következő szöveget hallhatjuk: "Az ellenforradalom stabilizálása érdekében Nagy Imre bűntársai segítségével megbénította, és szétzüllesztette a szocializmushoz hű fegyveres erőket. Helyette az alvilág züllött banditáiból, ellenforradalmi elemekből egy úgynevezett Nemzetőrséget hozott létre.” (…) A Nemzetőrség többsége börtönökből szabadult politikai és közönséges bűnözőkből, huligánokból, prostituáltakból tevődött össze.”

A kommunista Tájékoztatási Hivatal által kiadott "Fehér Könyvek" (Az ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben) III. kötetének 77.oldalán közölt kép eredetije a vizsgálati anyagból. A 23-as számmal megjelölt szereplő Wittner Mária.


A Népszabadság - a Szabad Nép utódalapja - 1957-es számai tele vannak azzal, hogy az ellenforradalom idején a bűnözők és a prostituáltak kegyetlenkedtek, raboltak, pusztítottok.

Ezekkel a hazugságokkal állt szemben Wittner Mária: "1957 nyarán tartóztattak le. Először hatodrendű vádlottnak soroltak be, aztán, hogy ebből hogyan lettem elsőrendű, ma sem tudom. Lehet, hogy a nagy szám miatt. Egyszer októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem és aláírva, hogy „... egykori zárdanövendék és prostituált". Abban a pillanatban fölcsattantam, szóval voltak ilyen vitáim a nyomozóval."

Most pedig adjuk át a szót hosszabban is Wittner Máriának: "A vádiratban többek között az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossággal vádoltak. Persze alá nem támasztották, meg nem nevezték az áldozatokat. Öltünk oroszokat, akárkiket. Kiosztották a halottakat. Mindegy, hogy minket osztottak rájuk, vagy őket miránk. A vádiratban egymásra találtunk. Aztán a másik vádpont, többrendbeli, meg nem állapítható gyilkossági kísérlet! Ez egy nagyon homályos és nagyon mondvacsinált vádpont akkor, amikor forradalom volt. Mert a forradalomban hol van gyilkossági kísérlet?! Nem értem, hogy odalőttünk esetleg, és életben maradt, ez már kísérletnek számít? Aztán rablás és tiltott határátlépés. És az a furcsa, hogy én egyszer mentem ki Ausztriába, és mégis háromszori disszidálás áll a vádiratban. Egyszerűen hatványozták a dolgokat. Már akkor sem értettem, most sem. Semmi nem volt logikus. [...] Én végig azt hittem, hogy azért vették le rólam a kötelet, mert bár bizonyítottnak tekintették a vádat, de létezik egy paragrafus, amelyik mentesít a halálbüntetéstől, ha a cselekmények elkövetésekor még nem töltöttem be a 20. évemet. Ez logikusnak tűnt. De amikor meghallottam a Mansfeld Péter esetét meg a többiekét is, akkor már nem is volt olyan logikus az egész. Nincs is benne semmiféle logika! A tárgyalás 1958. május végén kezdődhetett, és valamivel több mint egy hónapig tartott. Ez annyit jelentett, hogy mindennap reggel fölvittek, ebédszünet, és ebéd után folytatták. Júliusban volt az ítélethirdetés. Teljesen zárt tárgyalás volt, a vádlottakat egyenként szólították. [...] A védőtanúknak nem volt jelentőségük, a vád tanúinak annál inkább. Mikor elmeszakértőire küldtek bennünket, tudtam, hogy halálra ítélnek. Nem volt különösebb vizsgálat ez az elmeszakértői. Kérdezgettek, válaszoltunk, megállapították, hogy értelmesek vagyunk arra, hogy fölakasszanak bennünket. Kész."

Az ikonikus fotó: Havrilla Béláné, Köte Gyula és Wittner Mária a Vajdahunyad u. 41.sz. alatti szabadságharcos-támaszponton (több újság, kiadvány is közölte, s a vizsgálati anyagban is szerepelt)

"Amikor kimondták a halálos ítéletet, az ember pillanatnyilag föl sem fogta. Gyerekkoromban el nem tudtam képzelni, hogyha én meghalok, akkor minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, hogy én vagyok a világ közepe. Persze azóta rájöttem, hogy nem én vagyok, sőt. Aztán egy idő után eljutott a tudatomig, hogy megölnek. De nemcsak gondolatban vívódott vele az ember, hiszen szinte napi tényként állt mellette a halál. Azok már nem gondolatok, képzelgések voltak, hanem ott volt a maga kézzelfogható valóságában. Mert naponta vitték az embereket akasztani, volt olyan nap, hogy hét embert akasztottak. Egyes napokon „csak” hármat, de volt olyan is, hogy ötöt. Ez attól függött, hogy hány csoportból hány embert ítéltek halálra.

Mikor bekerültem Kalocsára, még voltak osztályidegen zárkák. A kis idős rabokat külön tartották, kétéves ítéletest véletlenül se zártak össze egy tízévessel. Öt éven felül már nagy idősnek számított az ember. Azok számára is külön zárka volt, akik nem dolgozhattak. Ebbe kerültem én is egy ideig. Csak pár hónap után mehettem dolgozni a varrodába, és attól kezdve két műszakban csak varrtam, varrtam, varrtam... Végül is jobban teltek így a napok, mintha nem csinálnék semmit. Eleinte fárasztó volt, amíg bele nem szokott az ember ebbe az egész dologba. Kalocsán négyszemélyes zárkák voltak. Egy héten egyszer fürödhettünk, de csak lavórban. Kannákban adták be a vizet. Ebből inni, abból mosakodni, meghatározott időben volt vizelés, volt, hogy megtelt a kübli és nem cserélték ki, ott büdösödött az orrunk alatt. Förtelmes dolog volt! Előfordult, hogy az ember inkább napokra visszatartotta. Hatvanegyben kezdték csak Kalocsán építeni a WC-t meg a mosdót. Rettenetesen sokat szenvedtünk a poloskáktól. Az valami iszonyatos volt. Reggelre tele voltunk poloskaszívással, mintha valami fertőző betegségben szenvednénk, úgy tele voltunk. Próbáltuk mi a magunk módján irtani, égetni vattával, de ahogy az emeletes ágyat leemeltük a helyéből, a poloskák fürtökben lógtak az ágy lábáról. Álmomban ne jöjjön elő, förtelmes dolog volt. Az ember alig tudott aludni, sokszor még éjszaka is nekiálltunk poloskázni, reggel meg kimerülten ébredtünk. Most is vakaródzom, ha eszembe jut."

Wittner Mária 1956. október 31-én a Köztársaság téren udvarlójával (a vizsgálati anyag fotómelléklete)

Wittner Mária 2001. február 25-én az Országgyűlésben híres beszédében így összegezte a kommunista diktatúra bűneit:

"Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat, - az élőket, a holtakat -, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat: vádoljuk őket, mert a "lenini utat" - igyekezettel - honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb "útja" volt ez. Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg még holtukban is; vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaim nevében; vádoljuk az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, kiknek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját; vádoljuk a recski haláltábor megkínzott, megalázott rabjainak nevében; vádoljuk a munkaszolgálatosok nevében; vádoljuk a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH - erőszakszervezetük - által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében; vádoljuk a 6 millió meg nem született gyermek nevében; vádoljuk őket a legdrágább kincs, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát és az otthon melegét; vádoljuk a legfőbb érték, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra, vagy zártak börtönbe hosszú évekre; vádoljuk a megkínzott, megalázott bajtársaim nevében; vádoljuk a sortüzek áldozatai nevében; vádoljuk, hogy kiölték az emberből a hitet, a reményt, a morált, egy egyszerű, tisztább élet reményét; vádoljuk őket Mindszenty bíborosért; az Istenhez hű papjaiért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket; vádolom, hogy kifosztották az országot, hogy a dolgos magyar nép munkájából, elveiket megtagadva lettek vörös kapitalisták; vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, élet-terüktől, és így kiszolgáltatottá tették őket; vádoljuk őket a történelmünk meghamisításáért; vádolom a nyugdíjasok nevében, akiknek elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos, nyugdíjas éveiket; vádolnak az élők, és vádolnak a meggyilkolt halottak."

(A fotókat Eörsi László tette közzé.)