történész, szociológus
Zsoldosok, avagy az állami erőszakmonopólium kérdése
Guy Ritchie legújabb filmjében (Operation Fortune – Ruse de Guerre, 2023) teljes természetességgel mutatja be azt a világot, amelyben titkosszolgálati küldetések lebonyolítását „outsourcingolják”, vagyis magánvállalkozókra bízzák a brit-amerikai világban. Ezekről a vállalkozókról keveset hallunk, annál többet viszont az orosz Wagner-zsoldoscsoportról. A Wagner-zsoldoscsoport ukrajnai alkalmazása kapcsán sokakban felmerülhet a kérdés: miféle világot élünk, ahol katonai magáncég viselhet hadat egy ország fegyveres erejének kvázi szövetségeseként egy másik ország ellen?
A contractor, másnéven: private military company (PMC) vagyis a katonai magánvállalkozó – közkeletű nevén: zsoldos – Irak 2003-as amerikai inváziója után jelent meg a szélesebb közvélemény előtt. A Blackwater botrányai után inkább az Academia nevet vette fel a legtöbb hírt "produkáló" cég, majd szép csendben „lekommandóztak” a címlapokról. A contractorok ugyanis olyan feladatokra kaptak megbízásokat, amelyek vagy kényelmetlenek lettek volna a hivatásos katonaság számára, vagy pedig nem tudtak rá az adott helyzetben erőket lekötni.
Álláshirdetés napi ezer dollárért Ukrajnában (forrás: BBC)
Az ezredfordulótól kezdve megjelentek tehát katonai magánvállalatok. Az amerikai vállalkozók mellé hamarosan felzárkóztak az oroszok is. Ilyen szempontból a legnagyobb piacot egy idő után nem is annyira a Közel-Kelet jelentette, hanem Fekete-Afrika. Míg a Közel-Kelet „arab tavasz” által szétzilált államai közül Szíria és Irak egy idő után valamelyest magukra találtak, Afrikában régi hagyományai voltak a zsoldosok használatának - és mindig kínálkozott alkalom is erre a gyenge államisággal rendelkező országok között. A XIX. század végén a „versenyfutás Afrikáért” korszakában nemcsak az európaiak, hanem a mohamedán arab rabszolga- és elefántcsont-kereskedők is alkalmaztak zsoldosokat. Az utóbbiak saját uralmi területeket is építettek ki, amíg az európaiak ki nem akolbólították őket. Zsoldosok alkalmazására azután a gyarmati rendszer összeomlását követően került sor nagyobb számban. Belga-Kongó és szakadár tartománya, Katanga, a Közép-afrikai Köztársaság - utóbbi esetben már nem csak az ad hoc odacsődülő, a világ minden tájáról verbuvált figurák jelentek meg, hanem lényegében a francia fegyveres erők leszerelt, de szervezett csoportjai is. S ha az idősebbek felidézik a Kádár-rezsim ikonikus rajzfilmjének, a Mézga-család egyik epizódját, abban bizony a csetlő-botló kádári kispolgár, Mézga Géza és családja egy dél-afrikai bérkommandó tagjává avanzsált egy epizód erejéig.
Komolyabbra fordítva a szót, a zsoldosok felbukkanása mindig is az államiság meggyengülésével fügött össze. Thomas Hobbes, Jean Bodin és Max Weber óta a modern állam képzete összekapcsolódik az erőszakmonopóliummal. Vagyis azzal, hogy ki jogosult a fizikai erőszak használatára egy adott területen belül.
Weber Gazdaság és társadalom című művében adja rövid definícióját az „államnak”: „az üzemként működő politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát.” Máshol azonban némi distinkcióval élve megkülönbözteti az államot úgy általában és azon belül is a modern államot: „A múltban a nemzetségtől kezdve a legkülönbözőbb szervezetek tekintették teljesen normális eszköznek a fizikai erőszakot. Ma viszont azt kell mondanunk, hogy állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen belül - lévén a »terület« ismérveinek egyike - a legitim fizikai erőszak monopóliumára (sikerrel) tart igényt. A jelenkor sajátossága ugyanis az, hogy bármely más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak annyiban ismerik el, amennyiben az állam a maga részéről engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való »jog« egyedüli forrásának.”
Ez természetesen soha nem abszolútértékű, mint ahogyan az emberek világában semmi sem az; ahogyan Rejtő Jenő fogalmazott, nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani. A kocsmában az erőszakmonopólium nem érvényesül mindig, akármennyire is modern az adott állam. Tulajdonképpen inkább úgy is fogalmazhatunk, hogy a barbárságát a civilizációtól az választja el, hogy az utóbbiban a nyers fizikai erőt (beleértve a fegyverhasználatot) mennyire képes az állam korlátok között tartani, illetve szabályozni.
A különböző biztonsági őrök, magánnyomozó irodák, magán hírszerző központok, a fejvadászok vagy akár az ipari, vállalati rendészek bár állami jóváhagyással működtek és működnek, mégis, bizonyos kihívást jelentettek és jelentenek az állam erőszakmonopóliuma iránt. Az állam lebénulása vagy polgárháborúba süllyedése esetén természetesen a különböző fegyveres csoportok mutatják az erőszakmonopólium megtörését. Magyarországon ilyesmi 1918 és 1920 között fordult elő, és a pontot a végére Horthy úgy tett, hogy fegyveres erővel számolta fel az Ehmann-telepi fehérterrorista különítményt. 1944-ben először a nyilasok uralma jelentette a barbárság visszatértét, ami lényegében a közönséges útonállás megvalósulásával volt egyenlő. Utána a vörös karszalagos „policok” segédkeztek lelkesen a kommunisták politikai ellenfeleinek a megkínzásában, meggyilkolásában, deportálásában. 1956-ban a fegyveres szabadságharcosok viszont – hangozzék ez akármilyen abszurd módon – a forradalmi törvényesség alapján állva tulajdonképpen az önigazgató magyar államkezdeményt védték a szovjet reguláris haderővel és a különböző, kommunista csoportokkal, a „pufajkásokkal” szemben. Zsoldosuralomra azonban Magyarországon a török kor óta nem volt példa, és a legújabb időkban Európában is csak az első világháborút követő összeomlás időszakában egy-két helyen. Ilyen volt Fiume, illetve a Baltikum egyes területei. Az előbbi esetében Gabrielle D’Annunzio utóbb kokainista ámokfutásba torkolló romantikus kalandja mutatta az állami erőszakmonopóliuma megtörésének kockázatát. Az utóbbi esetében pedig a balti németek hadseregébe toborzott veteránok raboltak és gyilkoltak Litvánia-szerte. Az oroszországi polgárháborút nem érdemes idesorolni, mivel a különböző fegyveres erők véres forgatagában nehéz lenne a „zsoldost” minden esetben és egyértelműen megkülönböztetni a többi csoporttól, ráadásul az „állam” fogalma is képlékenyen alakult.
Ha távolabbra tekintünk vissza az időben, azt mondhatjuk, hogy Európában ilyesmi utoljára a XVII. században fordult elő. Még egy kicsit előtte az itáliai reneszánsz idejének „condottái”, vezetőikkel a „condottierikkel” együtt bizony királycsináló szerepben voltak – akadt közöttük olyan, aki gondolt egyet, s inkább ő maga lett a „király”, pontosabban a fejedelem (Francesco Sforza). A harmincéves háború nagy császári hadvezérét, Wallensteint nem véletlenül tették el láb alól megbízói, hiszen zsoldosseregével már nem is királycsináló-, hanem egyenesen császár-buktató szerepre tört. Magyarországon a szabadjára engedett Habsburg-zsoldoshadseregek számtalanszor végeztek égetést, dúlást, rablást, gyilkolást, de hasonló eset, amikor az államot magát fenyegették, talán csak akkor fordult elő, amikor a XV. század közepén a cseh huszita zsoldosok a Felvidék egyes részein saját uralmat hoztak létre. (Ha szigorúan vesszük, ez sem teljesen tartozik ide, hiszen ezek a husziták nem kizárólag hívásra, megrendelésre jöttek, hanem Zsigmond király huszita-ellenes háborúi következményeként fészkelték be magukat a Habsburg-Jagelló polgárháború által meggyengített országba.)
Nem véletlen, hogy az európai államok „hadügyi forradalma” a XVII. század második felében az állam egységének megerősítését is szolgálta és az erőszakmonopólium kiépítését is. Az erőszakmonopólium érdekes kérdése a fegyverviselés engedélyezése vagy tilalma. Ez messzire vezetne, mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy az észak-amerikai brit gyarmatokon a függetlenségi háború tulajdonképpen a brit állam ellen viselt háború is volt, ami a sikerét nagymértékben a lakosság körében elterjedt fegyverviselésnek is köszönhette. Az amerikai államfelfogás némileg különbözik az európaitól, s az egyéni vállalkozásnak nagyobb teret adó megközelítés alapján a törvényt végrehajtó magánvállalkozás, amely tagjai fegyvert is használnak, nem hagy kívánnivalót maga után. Attól a ponttól kezdve, hogy ez nem a „törvény és a rend” céljait szolgálja, hanem az erőszak exportját, profizmus ide, az állam vezetésével és/vagy céljaival való összekapcsolódás oda, fennáll a veszélye annak, hogy a premodern zsoldosvilágot hozza vissza a posztmodernbe.
Mindent összevetve zsoldosság egyfelől tisztes szakmának látszik, másfelől viszont nagyon hamar csap át a halálkultusz gyakorlati művelésébe, a fosztogatásba, a vérontásba és az erőszakba – a barbarizmusba.